Már két hete készülök
erre a bejegyzésre, folyamatosan gyűjtögetem mit is írhatnék. Az előző óta
sokat nyaggatnak, hogy bökjem már ki végre hova megyek, így nem húzom tovább az
időt, leírom most a bejegyzés hátralévő részét meg az olvassa, akit érdekel.
Új családhoz megyek?
Nem. Elhagyom az Államokat? Igen. Hazamegyek? Nem. Hát akkor? Japánba.
Micsoda?? Úgy bizony. Ahogy már említettem
korábban még tavasszal elvégeztem a CELTA képzést, ami lehetőséget biztosít
arra, hogy angolt taníthassak a világon bárhol. Őszintén szólva nem volt egy
könnyű menet munkát találni pláne nem Japánban, ugyanis ott még rá vannak
állva, hogy angol tanár csak anyanyelvű lehet (amerikai, kanadai, brit,
ausztrál… stb.) Mégiscsak sikerült összehozni, mégis csak úgy gondolták, hogy
én is megfelelek. Na de ennyit erről, a blog nem Japánról szól, hanem az au
pair életemről Washington D.C.-ben, ami most a végéhez közeledett.
Ahogy azt ti is
észrevettétek, kezdeti blogírási lelkesedésem megcsappant néhány hónap
elteltével és a heti bejegyzésekből havi lett. A kezdeti lelkesedést és az
újdonság varázsát felváltotta a szürke hétköznapok és a mozgalmas hétvégék, ami
után se időm, se kedvem nem volt írogatni. Ezúttal elnézést kérek mindenkitől,
aki számított volna a rendszeres és gyakoribb írásokra.
Milyen volt az elmúlt
egy évem? Emlékezetes. Annyi élményt és tapasztalatot szereztem, mint az elmúlt
húsz évben soha. Megtanultam milyen egyedül, a saját magam lábán állni, kaptam
hatalmas pofonokat az élettől, de mindemellett történt velem rengeteg jó dolog
is. Azt hiszem soha nem lett volna esélyem olyan embereket megismerni, olyan
barátokat szerezni, mint itt. Ki mondhatja el még magáról, hogy a legjobb
barátai thaiok, horvátok, bolgárok, finnek, franciák és még sokan mások?
Mielőtt kijöttem volna elolvastam szinte az összes ezzel kapcsolatos blogot és
egyvalamit észrevettem; szinte senki se beszélt a negatívumokról, úgy tűnt
mintha mindenki csak a jót említi meg és ódzkodik a rosszaktól. Azt is
megértem, hogy ez miért van, mert elég kárörvendő nép vagyunk, és senki nem
akarja beismerni nyíltan, hogy az ittlétnek bizony vannak árnyoldalai is, mert
nem akarjuk megszerezni az örömet az otthoni kárörvendőknek, tisztelet a
kivételeknek.
Amit elsőnek megemlítenék,
mint negatívum az pedig az érzelmi kimerültség. A munka fizikai oldala
egyáltalán nem nehéz, sőt! Szellemileg sem nagy kihívás, ha már elérsz egy
bizonyos szintet angolban, akkor már nem fog egyáltalán lefárasztani a sok
angol szöveg és beszéd. Az érzelmi kimerültség viszont más kérdés. Az még
hangyán, hogy fiatalon, teljesen egyedül ott vagy egy idegen országban, ahol az
elején még senkit se ismersz és nincsenek barátaid, ráadásul nagyon sokan
szenvednek a honvágytól is (megjegyezném, hogy ebből én kimaradtam). Viszont
ami engem konkrétan kifárasztott az az, hogy a munkahelyemen laktam. Vegyük
például, hogy este hét órakor lejárt a munkaidőm és akkor még nincs kalap,
kabát viszlát holnap, hanem még megvacsorázunk együtt, ÉN elmosogatok, majd
amikor felvonszolnám magam a szobámba, akkor jut eszükbe a gyerekeknek, hogy
nézzek velük TV-t és bújjak oda hozzájuk és legyen meg a családi idill.
Ilyenkor ritkán mondhatsz nemet, mert a szülők közben árgus szemekkel figyelnek
téged, hogy na most mit fogsz csinálni. Szóval a hét óra helyett lesz az fél
kilenc is, mire végre visszahúzódhatsz a szobádba. Vagy éppen egy szombaton
lustizást terveztél délelőttre, de amikor lemész meginni a reggeli kávédat,
abban a pillanatban rád veti magát két gyerek és hirtelen nagyon sok
mesélnivalójuk támad. Ők nincsenek tisztában azzal, hogy neked munkaidőd van,
és ha épp szabadnapos vagy, akkor a hátad közepére se kívánod őket. Ezt nem
mondhatod nekik és ne is tedd, inkább tekintsenek rád úgy, mint egy nővérre,
mint egy beosztottra. Szóval hiába vagy szabadnapos, nem hajthatod el a
gyerekeket, vagy a családod, és tegyenek úgy egész hétvégén, mintha nem is
léteznél. Szóval au pairnek lenni 24 órás dolog.
A másik és egyben
legnagyobb hátránya az au pairségnek, hogy egy idő után már munkaként tekintesz
a gyerekekre. Már nem tudod élvezni a társaságukat, mert beivódik, hogy egy
gyerek közelében lenni és foglalkozni vele egyenlő a munkával. Szó szerint az
összes au pair, akivel eddig találkoztam, amikor szóba került a gyerek téma,
mindenki a leghatározottabban elhatárolódott attól, hogy a jövőben saját
gyerekük legyen. Mindenki ugyanazzal az indokkal: most már tudom milyen, ha
családod/gyereked van és köszönöm szépen nem kérek ebből. Aztán persze ez egy
idővel megváltozhat, de egy kicsit félelmetes, hogy ennyire gyerek-ellenessé
válnak a lányok.
Most pár szó a
családomról. Ritka nagy szerencsém volt velük, sajnos ők a kisebbségbe
tartoznak, az amerikai hostcsaládok nagy része elviselhetetlen. Nem azt mondom,
nekem is megvoltak a magam harcai, nekünk is voltak súrlódásaink elég rendesen,
de azt kell, hogy mondjam, hogy végig korrektek voltak velem. Habár az amerikai
családok, köztük az enyém is szereti hangoztatni, hogy családtagként tekintenek
ránk, ami nagyon szépen hangzik, de sose lesz igaz. Hostapuval a kapcsolatom
távolságtartó volt. Túlságosan is különböztünk, ebből adódóan nem igazán tudtuk
elviselni és megérteni a másikat. Ezalatt az egy év alatt mást se csinált, csak
kiszekált a világból az étkezési szokásaimmal. Bármit ettem vagy csináltam az
rossz volt. Egyik reggel rántottát készítettem magamnak, amikor odasomfordált a
hátam mögé és megkérdezte, hogy hányszor vertem fel a tojást. Mondom gőzöm
sincs, de jó alaposan felvertem. Ezután egy húszperces fejmosás következett,
hogy a tojást pontosan nyolcvanszor kell felverni, mert az állaga akkor lesz
jó. Az English muffint pedig ne késsel vágjam ketté, hanem kézzel, mert a
textúrája akkor lesz a tökéletes. A legújabb sláger-csesztetés pedig a
joghurtom. Ugyanis tíz hónap után végre találtam egy olyan joghurtot, aminek
nincs karton íze és szívesen fogyasztom (Danone gyümölcsdzsem alul és natúr
joghurt felül). Amint meglátta kitépte a kezemből a joghurtot, majd közölte
velem, hogy 24g cukor van benne. Mondtam nem érdekel. Erre jött megint a
fejmosás, hogy már én se vagyok fiatal, nem fogok mindig így kinézni és
tönkreteszem magam azzal, hogy ezt a cukros joghurtot eszem. Határozott
véleménye van a tejfogyasztásról is. A gyerekek nem ihatnak egy pohár tejet,
mert túl sok kalória van benne. Mikor egyszer megjegyeztem, hogy miért is ne
ihatnának egy kis tejet, hiszen abban van a kalcium. Ekkor kaján vigyor terült
el az arcán, itt már tudtam, hogy befutottam a málnásba. Kérdezte, hogy honnan
veszem én azt, hogy jót tesz nekem a tej, és hogy kalcium van benne. Mondom ezt
mindenki tudja. Na de mégis honnan? Mondom anyukámtól. Na és ő honnan tudja? Az
ő anyjától. Na és ő? Az ő anyjától. Egészen az Árpád-házig mentünk vissza, mire
kibökte, hogy ezt egy merő hazugság, amit a kormány talált ki. Igen? Melyik? Az
amerikai vagy a magyar? Az ő válasza az volt, hogy a mindenkori kormány, tök
mindegy melyik ország. Egy világméretű tej-összeesküvést leplezett le…
Hostanyu az a tipikus
szemedbe mosolyog, közben hátba szúr típus. Mindig olyan nagylelkűen ajánlott
fel mindent és egyezett bele mindenbe, hogy amikor szaván fogtam és tényleg
kértem is valamit, na az már nem tetszett neki. Amikor engedélyt kértem, hogy
elvégezhessem az iskolát boldogan beleegyezett, amikor azonban elvégeztem azt,
utána kibukott belőle, hogy mekkora áldozatott kellett tennie neki azért, hogy
én iskolába járhassak és nyíltan kifejezte nemtetszését. Másrészről, amikor
megkaptam a tanári állást Japánban, úgy alakult, hogy egy héttel hamarabb kell
távoznom, mint ahogy az tervezve volt. Amikor ezt közöltem vele, széles
mosollyal azt arcán mondta, hogy ne aggódjak emiatt, ő mindenben támogat, egy
hét nem olyan nagy ügy. Két nappal később, amikor kérvényeztem a repülőjegyemet
az ügynökségnél, ők közölték velem, hogy csak fix indulási időpontjaik vannak,
és egy hét helyett 10 nappal hamarabb fogok távozni. Tehát a különbség 3 nap.
Amikor ezt elmondtam, hostanyu totál kiakadt, hatalmas botrányt csapott és
megfogadta magában, hogy a hátralévő időmet megkeseríti majd. És ezt be is
tartotta, így esett, hogy 10 hónap felhőtlen boldogság után, két hónap
szenvedés várt rám. De ekkor már nem érdekelt semmi, hiszen a cél ott lebegett
a szemeim előtt; Japán.
És most a lányokról.
Szerencsés voltam velük, mert messze nem olyan elkényeztetettek és
neveletlenek, mint az amerikai gyerekek többsége. Talán könnyebb dolgom is
volt, hogy lányaim voltak, ragaszkodóbbak voltak és úgy éreztem mintha két
húgom lett volna. Azonban nagyon érzelmesek is. Nem telt el olyan nap, hogy ne sírtak
volna valami hülyeség miatt, ne vesztek volt össze a legjelentéktelenebb dolgon
vagy épp ne vágtak volna hisztit, ha valamit nem kaptak meg.
A végkifejlet azonban
mindenképp pozitív kicsengésű. Habár ebben a bejegyzésben, nagyobb hangsúlyt
kaptak a negatívumok, összességében a jó dolgok mellett csak elenyészőek a
rosszak. Sokkal több pozitív élményt szereztem, mint negatívat. Megérte?
Abszolút! Ha visszamehetnék az időbe, akkor is ugyanúgy kijönnék ide, mert
tényleg megkéri és nagyon sokat tanul az ember. Szóval, ha még csak vacillálsz
azon, hogy kigyere-e vagy sem, vagy még nem tudod mihez kezdj az életeddel,
akkor mindenképp vágj bele, mert csak nyerni tudsz ezzel.
Utolsó bejegyzésem
végéhez közeledtem, ideje lezárni az egész blogot és elköszönni
tisztességesen. Blogot ilyen formában
már nem fogok vezetni, ha mégis kedvet kapok újra, akkor az már vlog formájában
fogom tenni, vagyis YouTube videó blogot fogok vezetni, de ez még csak a jövő
zenéje. Egy élmény volt megosztani veletek hétköznapi kalandjaimat, remélem
azért ti is jól szórakoztatok. Legyen szép napotok! ありがとうございます!
Au pair |