A hétköznapok
egyformák, nagyon újat nem tudok mondani, majdnem minden nap ugyanúgy néz ki. A
hétvége viszont már sokkal érdekesebb. Pénteken elmentem bulizni, először mióta
itt vagyok. Elég érdekesre sikeredett. A hét közepén kaptam egy emailt egy
holland lánytól, hogy látta a nevem az au pairek listáján és annyira megörült,
mert nem 18 éves német lány vagyok. Szóval elhívott bulizni pénteken, közben
ezt a levelet elküldte hét másik lánynak is, így elég színes kis csapat állt
össze. Egyre gyakrabban találkozok olyan lányokkal, akik nyíltan azzal a
szándékkal jöttek az Egyesült Államokba, hogy férjet keressenek, tehát
zöldkártya vadászok. De ami még érdekesebb, hogy mi mindent képesek megtenni
ezért. Találkoztam egy észt lánnyal, akinek most járt le a második éve, de már
a pasija penthause lakásában él, és azt tervezi, hogy még idén összeházasodnak.
Gyűrű még sehol, de biztos benne, hogy összeházasodnak. Mikor kérdeztem mióta
vannak együtt, azt válaszolta, hogy még csak pár hónapja, de már égeti a zsebét
a zöldkártya. Még ugyanabból a társaságból összebarátkoztam egy costa rica-i
lánnyal, akinek szintén nem titkolt célja volt a házasság, de ő hozzátette,
hogy még megvárja, hogy leteljen az egy év munkaidő és csak utána kelnek egybe.
Majd hozzátette, hogy a pasija már majdnem betöltötte a negyvenet. Kíváncsi vagyok,
tudnak egyáltalán a pasijaik róla, hogy még idén nősülni fognak?
Úgy terveztük,
hogy egy közeli város, Arlington egyik népszerű szórakozóhelyét fogjuk bevenni,
de már a bejáratnál kipenderítettek minket. Ugyanis nem volt nálunk útlevél.
Útlevél?? Miért lennék én akkora marha, hogy az egyetlen, felbecsülhetetlen
értékű útlevelemmel megyek bele az éjszakába? Jó, hogy nem dobom bele mindjárt
a folyóba a többi iratommal együtt… Tehát keresni kellett egy másik
szórakozóhelyet, kicsit lentebb adni a színvonalból, hátha így beengednek.
Találtunk is egy helyet, ahova kissé logikátlanul, de beengedtek. Itt nem
kérték el az útlevelet, de fel kellett mutatnod egy személyit és a
bankkártyádat, ami nálam nem volt. Ezért én a rég lejárt magyar diákomat
mutattam meg neki, és beengedett. Ne kérdezd milyen elv alapján. Viszont egyet
megtanultam, mégpedig azt, hogy az au pairek világában farkastörvények
uralkodnak, „eat or be eaten”. Tehát volt egy szerencsétlen kicsi costa rica-i
lány, akit két másik latin lány rángatott el, de nem engedték be a
szórakozóhelyre. Ott állt a szerencsétlen, majd’ el sírta magát, hogy most mi
legyen, mert egy másik városban voltunk, és még alig van itt egy hete, nem
ismeri a környéket. A két latina mondta, hogy ne aggódjon majd ők elintézik, mi
pedig menjünk be, mindjárt mennek ők is. Azt még hozzá kell tennem, hogy az
egyik latin lány volt aznap a sofőr, tehát ő hozta el a kis costa rica-it és a
másikat. Alig telt el öt perc már itt is volt a két latina, a costa rica-i
nélkül. Kérdeztük, hogy mi lett vele, a válasz: „Elkísértük a közeli
metróállomásig. Metrózik vagy taxizik. Most mit kellett volna tennem?
Hazavinni? Jó, van egy kis bűntudatom, mivel ott sírt, hogy nem tudja, hogy jut
haza, na de Istenem, én tehetek róla? Oldja meg!” A holland lánnyal ekkor
összenéztünk, és ugyanarra gondoltunk. Naná, hogy haza kellett volna vinned, te
rángattad ide, a te felelősséged. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egy
kicsit örült magában, de jó, hogy nem én ragadtam kint…
Szóval elég
szedett-vedett társaság volt, így az eleje kicsit nehezen ment. Senki sem volt
a táncparketten, csak mi, az észt lány időközben lelépett, a másik két latin
lány a telefonján selfiezett végig. Amikor a buli már kezdett haldokolni a
holland lány felvetette az ötletet, hogy van egy amerikai haverja, aki most épp
egy barátjánál van házibuliban, menjünk el oda.
Így van, én is
pont ugyanerre gondoltam drága olvasó, hogy ennek nem lesz jó vége. Öt külföldi lány egy kanbuli kellős közepén?
Ejnye ejnye ezek az előítéletek, pedig igazán jól sült el a végén. Teljesen kulturáltan
beer-pongoztunk és beer-flopoztunk hajnali négyig. Közben megismerkedtem egy
színésszel, akinek sikerült három másodperc alatt romba döntetem az
önbecsülését, mert bármennyi filmet is sorolt fel, hogy miben játszott én még
csak nem is hallottam róluk. Haza is ment. Aztán egy másik srác, aki nemrég ért
haza az Eurotrip-ről, és amint megtudta, hogy magyar vagyok ódákat zengett Budapestről,
még nem járt ott, de biztos jó lehet. Aztán volt egy pasi, aki az a tipikus
gazdag ficsúr, papa pénzén élősködik, de sose dolgozott vagy tanult, és amikor
megkérdezted, hogy mit csinál, filozófiai mélységekig ecsetelte a semmit.
 |
| Baseball meccs |
Szombaton
pedig baseball meccsre mentünk cluster meeting címmel (cluster meeting= találkozó azokkal az au pairekkel, akik a környéken
laknak a counselor szervezésében). A baseballnál
érthetetlenebb sport kevesebb van a világon. Úgy mentem ki, hogy azért
nagyjából képben voltam a szabályokkal, de másfél óra múlva még mindig nem
voltam tisztában azzal, hogy egyáltalán elkezdődött-e a játék. Majd mikor három
óra múlva vége lett a meccsnek, mindenki azt harsogta, hogy milyen rövidre
sikeredett. A hangulat persze megvolt 37 ezer emberrel. Na de mitől olyan
zavarbaejtően érthetetlen számomra a baseball? Alapból az, hogy itt nem időre
játszanak, hanem kitudja. A másik pedig, elütik a labdát, aztán mindenki áll öt
percig és nem csinál semmit. Komolyan mondom másfél óráig én azt hittem, hogy
még csak bemelegítenek. Ennek ellenére kellemes szombat délután volt, pokoli
harminc fokos hőséggel, hogy azt hittem bármelyik pillanatban lángra kap a
nadrágom, ezért mikor ittam egy kis vizet, mindig locsoltam egy kicsit a
nadrágomra is, biztos, ami biztos…
 |
| Running sushi étterem |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése