Halloween

Szerdán megjöttek az apai nagyszülők. Kellemes csalódás volt, mivel azt vártam, hogy ugyanolyanok lesznek, mint hostapu, de egy teljesen normális, hétköznapi, nyugdíjas házaspárt ismerhettem meg. Pénteken elékezett a nap, amire az egész család már a megérkezésem óta készült: Halloween! Reggel a gyerekek már olyan izgatottak voltak, hogy hat után már jöttek felébreszteni engem. A suliból is hamarabb hazajöttek, és egész délután be voltak zsongva. Vacsora után, pedig felvettük a jelmezünket, pár fotó és irány a trick&treat. Vacsival kapcsolatban egy gondolat: napközben beszélgettem a nagyival és meséltem neki a gulyáslevesről. Mondta, hogy ő is szokott hasonlót csinálni, csak nem levesként, hanem pörköltnek. Mondtam neki, hogy egyszer szívesen megkóstolnám. Mintegy meglepetésként nekilátott főzni és egész délután azt csinálta mondván hostapunak biztos nem lesz kedve vacsorát főzni, mert aznap vizsgázott. Hazaér apuka és benyögi, hogy ő aznapra thai kaját tervezett. Tehát nagyi kajája ki a garázsba, ő pedig nekilátott még másfél óráig thai-t főzni. Amikor már kész volt a gulyásleves-pörkölt-féleség…

Szóval trick&treat. Nagyobb durranásra számítottam, azt hittem több gyerek lesz. Bekopogtunk minden házba, ahol fényt láttunk, az egészet lezavartuk másfél óra alatt. Bár meg kell hagyni láttam pár nagyon jó és cuki jelmezt.

Supergirl

Ezután kezdődött a felnőtt Halloween. Lillával egy felkapott klubot szemeltünk ki DC belvárosában. De előbb be is kellett jutni oda! Otthon is kezd egyre népszerűbb lenni az Uber alkalmazás, ami igazából taxi rendelés okostelefonnal. Térképen kijelzi hol vagy, beírod hová szeretnél menni, kiszámolja mennyibe kerül, megrendeled a taxit, közben kijelzi hány perc múlva ér oda hozzád. A legnagyszerűbb találmány lenne, ha a gyakorlatban is működne. Nyolc órakor megrendeltem a taxit, azt írja hét perc alatt itt van. Aztán tíz perc. Tizenöt. Majd egy üzenet, hogy bocsi, de töröltük a megrendelést. Sebaj majd jön a követező. Öt percre volt tőlem, de a térképen annyit láttam, hogy totál másik irányba ment, mint kellett volna, majd átment DC-be nélkülem. Aztán visszafordult és az öt percből lett húsz, mire ideért. Jól van, jól van, üsse kő ennyi még belefér, a lényeg, hogy már a taxiban ültem. Csak arra nem számítottam, hogy én leszek a navigátor. Merthogy a sofőrnek fogalma sem volt, hogy merre van és nekem kellett irányítanom, hogy mikor merre forduljon. Ezután a hídon ragadtunk több mint fél óráig, majd elszakadt nála a cérna, és ezután padlógázzal mentünk a célállomás felé, közben az én telefonom a sofőr kezében, hogy nézze a térképet. A vezetési stílusáról nem sok jót tudok elmondani, olyan hányingerrel és sápadtam szálltam ki a kocsiból, mint négy kör hullámvasút után. Szegény Lilla pedig majdnem másfél órát várt rám a hidegben. Viszont a buli nagyon jó volt, a szórakozóhely pedig olyasmi, mint otthon a Peaches&Cream vagy a Dokk Café. Irtó jó volt az egész, mindenki beöltözött, csomó ijesztő, maszkos jelmez mellett rengeteg Clark Cent is volt. De itt nincs mese, bármilyen jól is érzed magad, hajnali háromkor felkapcsolják a világítás és mindenki mehet amerre lát. Tehát a kérdés: hogy jutottam haza? Kalandosan. Ugyanis nem egyszerű az élet, pláne nem hajnali háromkor. Újfent megpróbálkoztam az Uberrel, kevesebb sikerrel. Három taxis hívogatott felváltva, hogy hol vagyok, az egyik Chicagoból. Pedig jól adtam meg a címet, a térképen is kijelezte hol vagyok, ráadásul közvetlen a fejem felett bazi nagy betűkkel ki volt írva a házszám is, szóval úgy hittem nem lehet elvéteni, de mégis. Miután negyed órája álldogáltam egyedül a sötétben, megláttam egy fekete kocsit, ami egy Uberautónak nézett ki. Odamentem, hogy remélem értem jött, mert megfagyok most már. Azt mondta, nem én rendeltem őt ide, de hazavisz szívesen. Hohó, várjunk csak! Tuti Uber sofőr vagy te, vagy reggel a vesém nélkül fogok ébredni? Azt mondta Uber fuvarokat is vállal. Két percig még tanakodtam magamban, hogy beszálljak, ne szálljak, de mondom egye fene vigyen haza, van úgyis két vesém. Szerencsémre tényleg Uber sofőr volt és a legnagyobb arc, egész úton beszélgettünk, még a névjegykártyáját is odaadta.

A szombatom csendesen telt, igyekeztem túlesni a másnaposságomon, ami nem volt olyan egyszerű, mert ahogy lementem a konyhába a gyerekek már ugrottak is az ölembe és kérdezgettek, hogy milyen volt és hol voltam és hány cukorkát gyűjtöttek össze.