A repülőút

Nincs sok szerencsém, ha ügyintézésről van szó, pedig ez most nem is rajtam múlott. Miközben az orientáción részt vevő lányok fele már megkapta a repülési infókat szerdán (27-én), a maradék pedig csütörtökön, addig én még szombaton is csak vártam rá. Pénteken azért beszéltem az ügynökséggel, hogy hahó egy kicsi magyarról megfeledkeztetek, visszaírtak, hogy nyugi minden oké. Aznap kaptam még egy levelet, hogy most már az én jegyemet intézik, ne aggódjak, nagyon hamar küldik is. Szuper. A nagyon hamar három napot jelentett.

Tehát hétfőn megkaptam a részleteket. Egy órakor indultam Budapestről, Amszterdamban volt az átszállás. Elvileg Deltával repültem volna, de Royal Dutch Airlines  lett belőle.

Miután kiscsaládomtól könnyes búcsút vettem a reptéren, elindultam totál egyedül a gépemhez. Amszterdamig elég sima utam volt, az ablak mellett ültem és még szendvicset is kaptam.

Leszállás utána nem volt nehéz megtalálni a kaput, ahonnan indult a következő gépem, de legalább húsz percet kellett gyalogolni, mire elértem oda. Ott viszont elég szigorú biztonsági ellenőrzésen kellett átesni, még a vizemet is kidobatták, amit a váróban vettem. Volt egy kabin, ahova be kellett állni széles terpeszben, feltartott kezekkel, ahol beszkenneltek, majd ahogy kiléptem a kabinból, mellette meg kellett várnom az eredményt. Ami elég érdekesre sikeredett, mert erős sárgán világított a jobb oldalam. Félre is húztak, hogy egy kicsit letapizzanak, ugyanis a biztonsági őr(nő) végigtapogatta a melleimet jó alaposan, aztán továbbengedett. És még így is maradt legalább másfél órám a gép indulásáig.

Miközben épp üres tekintettel bámultam magam elé a váróban, hirtelen ott termett mellettem egy görög srác, aki úgy mutatkozott be, hogy én vagyok a jövendőbeli férjed. Hozzá csatlakozott később egy magyar srác is, szóval elég gyorsan telt a várakozás.

A gondok csak ezután következtek, amikor is a gép indulása előtt pár perccel a kapitány bejelentette, hogy páran még csak most csekkoltak be, őket megvárjuk. Ami érdekes volt, mert az előző járaton volt egy pasi, aki öt perccel a gép indulása előtt ért a kapuhoz, de már nem engedték beszállni. Mi pedig várjunk még rájuk fél órát? Szóval röpke egy óra múlva megérkezett egy népes afrikai család, ami vagy húsz embert jelentett. Volt egy hatvanas pasas, aki magával hozta a  gyerekeit, unokáit, rokonait. De! Nem akartak ám akárhova ülni, mert csak elszórtan volt már hely. Ekkor kezdődött az alkudozás a stewardessekkel, hogy had üljenek egymás mellé. Egy laza húsz perc után, mindenki megtalálta a helyét és a gép elkezdett gurulni a kifutópályán, aztán gondolt egyet és visszafordult. Majd a kapitány bejelentette, hogy várjuk a biztonságiakat, mert le kell szállítani pár embert a gépről. Megjöttek a biztonságiak, de mi csak vártunk és vártunk, közben azon gondolkoztunk, hogy nem olyan nagy ez a gép, ugyan mi tart ennyi ideig megtalálni két embert. Egy óra múlva meg is találták az emberüket. Két szomáliai menekült papírok nélkül próbált beosonni az Egyesült Államokba, és majdnem sikerült is. Tehát két óra késéssel végre nekikezdhettünk a nyolc órás repülőútnak. Azért volt némi jó is benne, mert így közelebbről megismerkedhettem két utastársammal. Az egyik egy pasi, aki szintén Washington DC-ben él, és egy New York-i fekete nőt, és nagyon jól elbeszélgettünk.

Nagy nehezen megérkeztünk, eljutottam a hotelbe, ekkor már éjfél volt, tehát bőven ébren voltam már 24 órája. Viszont így is én voltam az első a szobánkban, később csatlakozott egy francia és egy bolíviai lány is. A bolíviai lánynak reggel nagy szájjal meséltem, hogy képzelje két órát késett a gépem, micsoda szörnyűség. Erre ő csak halkan megsúgta, hogy az ő gépe meg öt órát …