Az amerikai

Két hete jobb index nélkül vezetek, lapos kerekekkel. Valószínű, hogy még két hétig legalább így fogok vezetni. Biztos vagyok benne, hogy amíg le nem robbanok a hatsávos autópálya közepén, addig a kutyát se fogja érdekelni. Na de majd akkor kit fogok riasztani, hogy jöjjön értem, de most azonnal? Úgy van, ki se kell mondanom a nevét. Tudjukki. Nem írom le a teljes sztorit, mert szeretnék legalább egy olyan bejegyzést, ahol nem macerálom ki. Meg nem is akarom, hogy félreértsétek, nagyon is jó sorom van itt, szeretem a családot, de valakit muszáj piszkálnom és mindig Tudjukki ad rá okot. Nem írom le a nevét, mert mi van, ha elolvassa? Bár kicsit késő ezen rágódni, mert akkor át kellene írnom az előző tizenhét bejegyzést is. Szóval mostantól Tudjukki lesz a neve. Legalábbis addig, amíg el nem felejtem minek szólítottam eddig, és valami új megszólítást ki nem találok.

Engedd meg, hogy kicsapongjak még egy kicsit. Egy idő után az ember itt hihetetlen paranoiás lesz. Olyanok miatt is elkezdesz aggódni, ami eddig nem is érdekelt. Az amerikai mindig fél valamitől. Nemrég kaptunk egy brosúrát a gyerekek sulijából, ami az Ebolára hívja fel a figyelmet, óvintézkedések, utasítások és a vírus elszabadulásának lehetséges következményeit taglalja. Majd a legvégén apró betűvel feltüntetik, hogy nincs ok a pánikra, mert ebben a térségben soha nem fog kiütni a járvány. De azért félj. Vagy épp az „If you see something, say something” jelenség, vagyis ha látsz valamit, mondj valamit. Ezt a szlogent legalább óránként lenyomják a TV-ben, rádióban. Ha buszpályaudvaron, vonatállomáson, reptéren, köztéren, plázában vagy bárhol máshol látsz egy gazdátlan bőröndöt, azonnal hívd a rendőrséget. Tehát, ha te tudatlan turistaként vársz a vonatra, közben elmész mosdóba és a bőröndödet otthagyod az ajtó előtt, mert nem akarod becipelni, mire kiérsz egy tucat rendőr fog téged elkísérni, miközben tűzszerészek hatástalanítják a táskádat. Amikor pedig bankszámlát nyitottam egy táblára ki volt írva: „Segítsen a kormánynak a terrorizmus elleni küzdelemben, ha bankszámlát szeretne nyitni, kérem készítse elő személyi igazolványát és lakcímigazoló dokumentumait.” Bármit el lehet adni egy amerikainak azzal a szöveggel, hogy a terrorizmus elleni harcot segítik ezzel. Ha katona vagy, vagy voltál, akkor szinte mindent megkapsz és bárhova bejutsz féláron. Van külön military discount mindenre.

Na de visszakanyarodva rám ott tartottam, hogy csütörtökön koncertre mentem a horvát lánnyal. (Szegénynek illene már nevet adnom.) Elég jó kis koncert volt, koreai rapperekkel. Sok hozzáfűzni valóm nincs a koncerthez, viszont a hazafelé út már izgisebb volt. 

Amikor vége lett, rohannunk kellett, hogy elérjük az utolsó metrót. Szaladtunk az aluljáróban, amikor megláttam, hogy a miénk már ott állt, félrelöktem mindenkit, így épphogy sikerült elérnünk. Megnyugodva ültünk a metróban, beszélgettünk egy sráccal, aki szintén ott volt a koncerten. Kiderült, hogy harmadik generációs magyar és eléggé igyekezett felcsípni minket. Mikor megkönnyebbült mosollyal az arcomon odafordulok Ivanahoz, hogy örülök, hogy elértük az ezüst metrót, akkor egy másik pasas mellettünk kinyögi, hogy ez a kékvonal, és épp dél felé megyünk, nem nyugatra. Hoppá. Na de még jó, hogy időben észbe kaptunk, így a legközelebbi csatlakozásnál leszálltunk, csakhogy még mindig nem az ezüst metróra, hanem a narancsra. Miért? Mert az hamarabb jött, de legalább már nyugat felé mentem. Eközben Ivana leszállt, én meg kettesben maradtam a hapsival, aki volt kedves és felajánlotta, hogy úgyis az ő megállójánál fogok leszállni, üljek be a kocsijába, majd ő elvisz a megállómig, ahol leparkoltam a kocsit. Várj, mi? Üljek be egy vadidegen kocsijába? Na ez most vagy egy roppant kedves ajánlat, vagy sorozatgyilkos vagy. Egyből az eszembe jutott az indiai pár, akik el akarták kérni a telefonom. Most meg haza akart vinni valaki. Micsoda kedves emberek élnek itt Amerikában. De mivel hoztam magammal a magyarok borúlátásából és rendelkezem egy egészséges paranoiaszinttel, úgy döntöttem nem ülök be a kocsijába. Na de mégis, akkor hogy jutottam haza? A szerencse mellém szegődött és még idejében elcsíptem az utolsó ezüst metrót. Maradt a kérdés: jól döntöttem-e, hogy ismét ParaSzilvire hallgattam és nem a naivra?

Szombaton pedig elmentünk jégkorizni a csajokkal. Pontosabban, amíg ők koriztak én addig az időm nagy részét a földön elterülve illetve a korlátba kapaszkodva töltöttem. 

Jégkorizás

UPDATE: Így legyen ötösöm a lottón!! Ma már be se indult a kocsi, mert az aksi lemerült. Két hete károgom, hogy szereltessék meg, mert nem akarok lerobbanni a semmi közepén. Bezzeg ilyenkor nem mondhatom nekik, hogy Én megmondtam... Tuti ki fog találni valami kifogást rá, és a vége az lesz, hogy nekem kellett volna megszereltetni a kocsit.

Névnapozás

Már hetek óta mindenki csak a Veterán napi koncertről beszélt, a rádióban, a TV-ben, az újságokban még a csapból is ezt folyt. Merthogy nagyobb durranás volt, mint július 4-én, fellépett Rihanna, Eminem, Bruce Springsteen, Metallica, Meryl Streep, Jack Black és még sokan mások, akik videóüzenetet küldtek. Nem túlzok, ha azt állítom mindenki ott volt, aki DC és körzetében él, konkrétan nyolcszázezren. Akkora volt a tömeg, hogy kitöltötte a Monument és a Capitol között elhúzódó füves területet, ami 3km hosszú. Durva volt, még a metróból is úgy irányítottak ki minket, mint valami marhacsordát. Rengeteg rendőr is jelen volt, ellenőrző kapuval és gépfegyverekkel, valamint mindenhol ki volt írva, hogy se pia, se fegyver szóval viselkedjetek. Ennek ellenére körülöttem minden második ember szívta a füves cigit, olyan volt a hangulat, mint Woodstockban. Nagy élmény volt ott lenni, az biztos.

Ha már nagy élmény, ez a hét bőven tartogatott még meglepetéseket, ugyanis csütörtökön ünnepeltem a névnapom. Bár szerdán este kicsit depis voltam, mert úgy gondoltam itt Amerikában a kutyát se érdekli, hogy nekem névnapom van és a pár Facebook köszöntést leszámítva elég magányos lesz. De! Hostcsaládom nem felejtett el és este készültek egy kis meglepetés ünnepséggel. Vettek tortát, üdvözlőlapot és még ajándékokat is kaptam. Az üdvözlő kártyára pedig mindenki írt valami kedveset, leginkább azt, hogy örülnek, hogy itt vagyok, én vagyok a legjobb  au pair és szeretnek. Egész meghatódtam, pláne amikor megláttam az ajándékomat. Egy laptop táskát a sulihoz. Majd’ eldobtam az agyam, valami elképesztően jól néz ki, barna, bőrtáska és kb. egy heti fizetésembe került. Aznap este hihetetlen emelkedett hangulatban voltam és gondoltam magamban, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ehhez a családhoz kerültem. Mindenkit végigölelgettem és nem győztem hálálkodni.

Névnap

Apropó ölelés, egy kicsit elkanyarodok a témától, nem szándékozom minden egyes bejegyzésben kimacerálni hostaput és most sem ez a szándékom, mert most magamat is kimacerálom vele együtt. Csütörtök óta fájt a torkom, éreztem, hogy begyulladt. Szombaton az egész család ül a kanapén, apuka haldoklik, mert neki is fáj a torka. Mondom nekem is fáj. Senki másnak a családban, csak nekünk. Összenéztünk, és ekkor mindketten ugyanarra gondoltunk: „Biztos tőled kaptam el.” Na, de mikor? Mindig tartjuk a három lépés távolságot, plusz apuka eléggé bacifóbiás. „Ahha, biztos amikor megöleltem csütörtökön…” Láttam az arcán, hogy az ő agya is ezen kattog, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy amiatt az egy ölelés miatt haldoklunk.

Pénteken tovább folytattam saját magam ünneplését és elmentem vásárolni. Úgy gondoltam, hogy a délelőttöt a plázában töltöm, délután pedig pihenek egy kicsit. Francokat, akció volt mindenhol, szóval délelőtt tíztől este hétig vásárolgattam, el is ment a heti fizetésem fele.

Vasárnap cluster meeting és elmentünk laser tag-ezni. Lényeg a lényeg lemostam a pályáról a tizenéves kisfiúkat. Jó móka volt!

Nyuszis pizsama

Múzeumok hétvégéje

Bevallom, már kerek két hónapja vagyok itt és még nem voltam egy múzeumban sem. A mulasztásomat haladéktalanul pótolni kellett, tehát szombati program Kémmúzeum. Nagyon érdekes volt, interaktív kiállítás, James Bond fő gonoszok és igaz történetek valódi kémektől. Vasárnap pedig National Gallery of Art és Madame Tussaud. Nem lesz egy hosszú bejegyzés, nincs mit ragozni ezen, jó volt és kész. Esténként pedig az elengedhetetlen mozi. A nyolc hét alatt eddig hatszor voltam moziban! Tegnap pedig a Big Hero 6-t néztük meg, amit melegen ajánlok mindenkinek, mert szerintem az elmúlt idők legjobb animációs filmje. Ráadásul olyan moziban voltunk, ahol nem sima ülések vannak, hanem nagy bőrfotelek, amit be lehet dönteni és fekve nézed végig a filmet.

Na de hogy legyen egy kis sója is a bejegyzésnek elrepítelek titeket Paraföldjére. Vasárnap éjfél van, horvát lány és én várjuk a metrót, rajtunk kívül csak páran vannak még. Az övé hamarabb jött, könnyes búcsú és már be is szállt. Abban a pillanatban leül mellém egy indiai nő és férfi. A következő beszélgetés zajlott le nagyvonalakban, a nő beszélt:

• Szia! Nagyon tetszik a hajad, ezzel a piros kabáttal úgy nézel ki, mint Piroska vagy mint egy ukrán lány. Ukrajnából jöttél?
• -          Köszi. Nem, magyar vagyok.
• -          Nekünk is van pár magyar ismerősünk. És mi a helyzet otthon?
• -          Gondolom jól megvannak.
• -     És mi a helyzet Orbán Viktorral? Hallottuk, hogy tüntetés volt az internetadó miatt. Mit csinálsz itt?
• -          Igen, én is úgy hallottam. Au pair vagyok.
• -          A barátnőd, aki az előbb elment a metróval, ő is au pair?
• -          Igen.
• -    Látom mindjárt itt van a metró, jó lenne még beszélni. Figyi megadom a számom, jó? (Matatok a táskámban toll és papír után.) Add ide a telefonod majd beírom, az gyorsabb. Persze, a bankkártyám nem kell?
• -          Mindjárt megvan a toll, írd le egy papírra és majd kereslek.
• -       Jobb lenne, ha a telefonodat adnád ide, sokkal egyszerűbb lenne az egész. Már itt is van a metró, add már ide a telefonod!

Ekkor begurult a metró én pedig már ott se voltam. Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, hogy csak egy roppant kedves párral vagy trükkös rablókkal találkoztam.

Halloween

Szerdán megjöttek az apai nagyszülők. Kellemes csalódás volt, mivel azt vártam, hogy ugyanolyanok lesznek, mint hostapu, de egy teljesen normális, hétköznapi, nyugdíjas házaspárt ismerhettem meg. Pénteken elékezett a nap, amire az egész család már a megérkezésem óta készült: Halloween! Reggel a gyerekek már olyan izgatottak voltak, hogy hat után már jöttek felébreszteni engem. A suliból is hamarabb hazajöttek, és egész délután be voltak zsongva. Vacsora után, pedig felvettük a jelmezünket, pár fotó és irány a trick&treat. Vacsival kapcsolatban egy gondolat: napközben beszélgettem a nagyival és meséltem neki a gulyáslevesről. Mondta, hogy ő is szokott hasonlót csinálni, csak nem levesként, hanem pörköltnek. Mondtam neki, hogy egyszer szívesen megkóstolnám. Mintegy meglepetésként nekilátott főzni és egész délután azt csinálta mondván hostapunak biztos nem lesz kedve vacsorát főzni, mert aznap vizsgázott. Hazaér apuka és benyögi, hogy ő aznapra thai kaját tervezett. Tehát nagyi kajája ki a garázsba, ő pedig nekilátott még másfél óráig thai-t főzni. Amikor már kész volt a gulyásleves-pörkölt-féleség…

Szóval trick&treat. Nagyobb durranásra számítottam, azt hittem több gyerek lesz. Bekopogtunk minden házba, ahol fényt láttunk, az egészet lezavartuk másfél óra alatt. Bár meg kell hagyni láttam pár nagyon jó és cuki jelmezt.

Supergirl

Ezután kezdődött a felnőtt Halloween. Lillával egy felkapott klubot szemeltünk ki DC belvárosában. De előbb be is kellett jutni oda! Otthon is kezd egyre népszerűbb lenni az Uber alkalmazás, ami igazából taxi rendelés okostelefonnal. Térképen kijelzi hol vagy, beírod hová szeretnél menni, kiszámolja mennyibe kerül, megrendeled a taxit, közben kijelzi hány perc múlva ér oda hozzád. A legnagyszerűbb találmány lenne, ha a gyakorlatban is működne. Nyolc órakor megrendeltem a taxit, azt írja hét perc alatt itt van. Aztán tíz perc. Tizenöt. Majd egy üzenet, hogy bocsi, de töröltük a megrendelést. Sebaj majd jön a követező. Öt percre volt tőlem, de a térképen annyit láttam, hogy totál másik irányba ment, mint kellett volna, majd átment DC-be nélkülem. Aztán visszafordult és az öt percből lett húsz, mire ideért. Jól van, jól van, üsse kő ennyi még belefér, a lényeg, hogy már a taxiban ültem. Csak arra nem számítottam, hogy én leszek a navigátor. Merthogy a sofőrnek fogalma sem volt, hogy merre van és nekem kellett irányítanom, hogy mikor merre forduljon. Ezután a hídon ragadtunk több mint fél óráig, majd elszakadt nála a cérna, és ezután padlógázzal mentünk a célállomás felé, közben az én telefonom a sofőr kezében, hogy nézze a térképet. A vezetési stílusáról nem sok jót tudok elmondani, olyan hányingerrel és sápadtam szálltam ki a kocsiból, mint négy kör hullámvasút után. Szegény Lilla pedig majdnem másfél órát várt rám a hidegben. Viszont a buli nagyon jó volt, a szórakozóhely pedig olyasmi, mint otthon a Peaches&Cream vagy a Dokk Café. Irtó jó volt az egész, mindenki beöltözött, csomó ijesztő, maszkos jelmez mellett rengeteg Clark Cent is volt. De itt nincs mese, bármilyen jól is érzed magad, hajnali háromkor felkapcsolják a világítás és mindenki mehet amerre lát. Tehát a kérdés: hogy jutottam haza? Kalandosan. Ugyanis nem egyszerű az élet, pláne nem hajnali háromkor. Újfent megpróbálkoztam az Uberrel, kevesebb sikerrel. Három taxis hívogatott felváltva, hogy hol vagyok, az egyik Chicagoból. Pedig jól adtam meg a címet, a térképen is kijelezte hol vagyok, ráadásul közvetlen a fejem felett bazi nagy betűkkel ki volt írva a házszám is, szóval úgy hittem nem lehet elvéteni, de mégis. Miután negyed órája álldogáltam egyedül a sötétben, megláttam egy fekete kocsit, ami egy Uberautónak nézett ki. Odamentem, hogy remélem értem jött, mert megfagyok most már. Azt mondta, nem én rendeltem őt ide, de hazavisz szívesen. Hohó, várjunk csak! Tuti Uber sofőr vagy te, vagy reggel a vesém nélkül fogok ébredni? Azt mondta Uber fuvarokat is vállal. Két percig még tanakodtam magamban, hogy beszálljak, ne szálljak, de mondom egye fene vigyen haza, van úgyis két vesém. Szerencsémre tényleg Uber sofőr volt és a legnagyobb arc, egész úton beszélgettünk, még a névjegykártyáját is odaadta.

A szombatom csendesen telt, igyekeztem túlesni a másnaposságomon, ami nem volt olyan egyszerű, mert ahogy lementem a konyhába a gyerekek már ugrottak is az ölembe és kérdezgettek, hogy milyen volt és hol voltam és hány cukorkát gyűjtöttek össze.