Vízum

A vízumintézés is elég simán ment, leszámítva pár technikai bakit és azt a tényt, hogy már megint túlizgultam az egészet.

Először ki kellett tölteni a DS-160-as vízumkérő űrlapot, ami mindenki kedvence, mert legalább egy óra kitölteni és olyan értelmes kérdésekre kell válaszolni, mint

1.      Részt vettem-e népirtásban?

2.      Közreműködtem-e emberkereskedelemben?

3.      Támogatok-e terrorszervezeteket?

Erre az emberkereskedelmes kérdésre legalább háromszor visszatért, biztos, ami biztos. És még hasonló szépségek, sajnos már elfelejtettem a nagy részét, le kellett volna írnom, vannak még meredek kérdések.

Megszűnt a telefonos időpont egyeztetés, most már online kell mindent intézni. Ennek a legjobban én örültem, mivel gondoltam így megspórolom magamnak az ezer forint percdíjas telefonbeszélgetést. De a technika közbeszólt és bárhogy próbáltam rányomni az időpontkérésre folyamatosan azt a hibaüzenetet kaptam, hogy „Pillanatnyilag nincs szabad időpont”. Ráadásul kártyával se lehetett fizetni, be kellett sétálnom a bankba utalni. Tehát nem úsztam meg a telefonálgatást, ami hét és fél perc volt! Ebből kettő volt az élőbeszéd, a többi az egyes gomb folyamatos nyomogatása a robotnő utasítása szerint. Egy hétfői nap telefonáltam és már csütörtökön mehettem is reggel 8:15-re. Ennyit a nincs szabad időpontról…

Az ember azt hinné ennyi izgalom elég is, de nekem rá kellett tennem még egy lapáttal, és elkezdtem aggódni mi van, ha mégsem kapom meg a vízumot? Az elkövetkező három napban a facebook csoport agyára mentem az aggályaimmal és a szüntelen kérdéseimmel. Ugyanis a vízuminterjún valahogy be kell bizonyítanom, hogy  haza fogok jönni. Hogyan? Tanulói jogviszony-, munkáltatói igazolással, tulajdoni lapokkal (ha van a neveden ház vagy autó) vagy bankszámlakivonatokkal. Mivel nem rég diplomáztam le, munkám még nem volt, nevemen se volt semmi, így ezek közül nem sokkal szolgálhattam. Egész végig ott cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejemben, hogy az tök jó, hogy eljutottam idáig, már a célegyenesben vagyok, na de mégis mi lesz, ha ezen bukom el? Mi lesz, ha mégse mehetek ki Amerikába?

Persze a félelmeim tök alaptalanok voltak, megspórolhattam volna pár álmatlan éjszakát. Csütörtök hajnali indulás, nyolc körül már a követségnél voltam, de a bejutás sem olyan egyszerű. Az épület előtt öt méterrel hatalmas kerítés, biztonsági őrök és egy kis fülke, ahol először be kell menni. Mint a reptéren beléptető kapu, táskát a szalagra, át a kapun, telefont és pendrive-t pedig ott kell hagyni az őröknél. Többet vártam arra, hogy bejussak az épületbe, mint ami a tényleges ügyintézés volt. Beléptem, sorszámot húztam, majd egy amerikai fiatal srác összekészítette a papírjaimat, csak az útlevelemet és a két formanyomtatványt kérte! Először hívtak a hármas ablakhoz, utána a hatoshoz ujjlenyomat vételre, majd az ötös ablak, ahol már maga az interjú zajlott. Idős bácsi volt, hat kérdése volt felém:

1.      Voltam-e már az Egyesült Államokban?

2.      Mit fogok csinálni ott?

3.      Hova megyek?

4.      Melyik ügynökséggel?

5.      Ismerem-e már a családot?

6.      Milyen gyerekekre fogok vigyázni?

Ennyi. Azt se kérdezte meg visszajövök-e egyáltalán, semmit. A következő hétfőn már a kezemben is tartottam az útlevelemet benne a vízummal.

Szóval leendő au pairek, akik vízuminterjú előtt álltok, ez az egy dolog, ami miatt tényleg nem kell izgulnotok, mert tuti megkapjátok.

A családom

Az ötödik családdal sikerült matchelni. Egy email, két skype és már el is döntöttük. 

Anyuka: PR cége van, gyakran van üzleti úton külföldön. Nagyon kedves, mosolygós. Az interjú elég érdekes volt, mert nem hagyományos kérdéseket tett fel, mint hogy mióta van jogsim? hogy vezetek? mik a gyermekfelügyeleti tapasztalataim?...stb. Egyáltalán nem gyakorlati módon közelítette meg. Olyanokat kérdezett, hogy milyen a legjobb barátom? milyen lenne számomra egy tökéletes szombati nap? mi volt a legjobb és a legrosszabb élményem a tavalyi évben? Az interjú végén mondta, hogy már nagyon sok lánnyal beszélt, de úgy érzi velem volt a legkönnyebb és azt szeretné, ha szeptembertől náluk lennék.

Apuka: Orvos, azt hiszem belgyógyász. Szabadidejében szeret főzni (anyuka itt megjegyezte, hogy amióta házasok ő még soha nem főzött, csak az apuka). A másik hobbija pedig a fotózás. Ó, mondom nekem is, rögtön rá is kérdeztem Nikon vagy Canon? Ő Nikon én Canon, tehát a háború elkezdődött.

E: 9 éves kislány. Nagyon nyitott, egyáltalán nem volt zavarban, amikor beszélgettük. Lelkesen mesélte, hogy aznap írnak az ókori történelemből dolgozatot, és hogy nagyon várja már.

L: 8 éves kislány. Ő egy kicsit félénkebb, mint a nővére. Rajzokat mutatott nekem, mert nagyon szeret festeni/rajzolni. Szóval ő egy kis művészlélek.

A lányok franciául tanulnak, zongoráznak, balettra járnak és cserkészek is. Szóval nagyrészt furikázni fogom őket. És most a város:

McLean, Virginia, tizenöt percre Washington DC-től, Amerika egyik leggazdagabb városa. Itt lakik mindenki, aki számít a politikai életben. És a legjobb/legérdekesebb a házunktól kb. 5 percre van a CIA központja!

Családkeresés

Csütörtöki napon kerültem be a programba, szombaton már jött is a levél, hogy három család érdeklődik irántam.

1. Monroe, Connecticut – Szimpatikus család, de visszautasítottam őket, mert kisvárosban élnek, messze mindentől, és a legelső családnak nem is akartam igent mondani.

2. Melrose, Massachusetts – Róluk nem sok mindent tudtam meg, egysoros e-mailt írtak, bemutatkozó levelük nem volt.

3. Saddle River, New Jersey – Magyar anyuka, magyarul kellett volna beszélgetni a gyerekekkel. Kedvesnek tűntek, de nem szerettem volna magyarokhoz kerülni, mert az elsődleges cél az angolom fejlesztése.

4. Woody Creek, Colorado – Aspenben laknak, síparadicsom kellős közepén. A síelős szívem nagyot dobbant és elképzeltem, hogy egész évben le sem veszem a sílécet a lábamról. De aztán kicsit tovább gondoltam az egészet; kisváros a hegy tetején, a legközelebbi nagyváros (Denver) több mint 3 óra autókázásra van szerpentines utakon keresztül.

5. McLean, Virginia – Az első család, akinek visszaírtam. A bemutatkozó levelük alapján nagyon szimpatikusnak tűnnek. Ráadásul a környék sem elhanyagolható szempont, az ország egyik leggazdagabb városa, Washingtontól negyed órányira. Mindenki, aki a politikai életben számít, az itt lakik. Két skype beszélgetésünk volt, nagyon pozitív benyomást tettek, irtó kedves az egész család.

6. Alexandria, Virginia – 3 gyerek, két fiú és egy lány. Körülbelül ugyanaz, mint az előző család, de mégis visszautasítottam őket. Talán, ha hamarabb jelentkeznek, vagy a mclean-i család nem ír, akkor őket választom. Semmi baj nem volt velük, nagyon kedvesnek tűntek, de nem éreztem, hogy ők lennének az igaziak.

7. Short Hills, New Jersey – 4 gyerek, egy éves kislány és 3, 7, 9 éves fiúk. Visszautasítottam őket, mert nem szerettem volna 6 év alattiakra vigyázni. A 3 éves korosztály így is problémás, de anyuka külön odaírta, hogy a gyerek nagyon „anyás”. Ami egyet jelent a reggeltől estig tartó küzdelemmel, mert én sosem leszek az anyukája, na és erre jönne egy kisbaba és két vadóc fiú. 

8. Atlanta, Georgia – Elvált anyuka, 6 éves kislánnyal. Csak azért írt rám, mert a jelenlegi au pairje magyar és őt is Szilvinek hívják. Aranyosak voltak, de nem szerettem volna elvált szülőhöz kerülni, mert ott úgy éreztem nehezebb dolgom lenne, mint egy olyan családban, ahol van anyuka-apuka vagy apuka-apuka vagy anyuka-anyuka.

9. Leawood, Kansas – 14 éves lány. Nagyon sokáig gondolkoztam, hogyan is döntsek. A család nagyon szimpi, és egy 14 éves lánnyal nem lett volna túl sok gondom, viszont Kansasban élnek. Ami nem baj, viszont annyira a semmi közepén vannak, nem tudnék mihez kezdeni magammal. Szóval megint egy olyan család, akit a hely miatt nem választottam.

A programba kerülésem utáni 12. napon matcheltem, ez idő alatt 9 család keresett meg. És ki lett a családom? A következő bejegyzésben kiderül!

Amit elmondhatok a családokkal kapcsolatban az az, hogy nem igazán a gyermekfelügyeleti- és a vezetési tapasztalat a mérvadó. Sok család csak azért keresett meg, mert cserkész voltam, mert síelek vagy épp azért, mert Szilvinek hívnak és magyar vagyok. Szóval a jelentkezésnél és a videónál sokat beszélj a hobbijaidról. Tedd magad minél érdekesebbé, legyen széleskörű az érdeklődési köröd. Én például írtam a könyveket, milyeneket szeretek olvasni. Vagy tízféle sportot felsoroltam (ezek közül volt olyan is, amit csak 3 hónapig űztem) és a fotózást is megemlítettem, mint új hobbit. De ami a legnagyobb aduász volt az a cserkészet, mert Amerikában igen elterjedt. Szóval a jelentkezésbe írj bele mindent, ami egy kicsit is színesebbé teszi, akkor is, ha csak nagyon rövid ideig foglalkoztál vele.

Bármilyen kérdésed van, nagyon szívesen segítek, szóval írj nekem nyugodtan. Ha szeretnéd, küldök neked dokumentumot, amin kérdések vannak, amiket jó, ha felteszel családkeresésnél.

Au pair in America

A legelső bejegyzést mindig a legnehezebb elkezdeni. Tehát hol is kezdjem? Áprilisban végre kezemben tartottam a diplomámat, és akkor ismét felvetődött bennem a kérdés, mint már oly sokszor, most hova tovább? Annyi verzió volt már a jövőre nézve Afrika, Dubai, Ausztria. Igazából bármi csak külföld legyen, és akkor felvillant a kis villanykörte a fejem felett: Amerika! Tehát eldöntöttem, egy évet (vagy kettőt) az Egyesül Államokban fogok tölteni, mégpedig au pairként.

Jelentkeztem is az Au pair in America ügynökséghez. Nagyon sok ügynökséget számításba vettem, de a vélemények alapján ezt tartottam a legmegbízhatóbbnak, legmegfelelőbbnek számomra. Na nem akarom annyira fényezni, beszéljenek a tények: katt ide. Ezen az oldalon olvashattok véleményeket minden ügynökségről. Rangsorolták is azokat, és a legelső helyen az APIA (Au Pair In America) áll. A legtöbb család keleti parti, de elvétve lehet találkozni californiai és arizonai családokkal is.

Ennyit a promóról, folytassuk. Tehát, beszereztem minden szükséges papírt, referenciákat és a videót is feltöltöttem. Gyermekfelügyeleti tapasztalatot pedig egy magánbölcsődében szereztem. Májusban elintéztem a jelentkezést és az interjút az ügynökséggel, június elején családkeresésnél tartottam, június végére pedig már meg is volt a vízumom. Tehát az egész procedúra két hónapig tartott. Szeptember 8-án pedig indulás!