Washington DC

Vasárnap úgy döntöttünk, hogy felfedezzük DC-t négyen (később öten) lányok. Délelőtt volt a találkozó, de már a metrón odafelé is megismerkedtem egy brazil au pairrel. Nem nehéz kiszúrni ki au pair, mert többnyire fogalmuk sincs hol vannak és mit kell csinálni. Ez konkrétan a jegyautomata előtt történt, csak álltunk és néztünk mint borjú az újkapura, majd egymásra pillantottunk és „ Ah, te is au pair vagy?”.

Szóval találkozás a lányokkal a városban, egy francia, egy magyar, egy horvát és később egy spanyol lánnyal. Életemben nem gyalogoltam még ennyit, mint vasárnap. De ami még meglepőbb volt, hogy szeptember vége 30°C és egy felhő se az égen. Tehát a nap végére elég szépen leégtem, a fejem tiszta vörös és meglátszik a top és a nadrág vonala is. Szóval elég jól nézek ki… Megnéztük az összes nevezetességet, tehát minden kötelezőt és mindezt gyalog tettük, ami 6,5km-t jelent. Délben. A tűző napon. Nem jó döntés. De jó volt újra találkozni a lányokkal, és megismerkedni újakkal. 

A Fehér Ház

Délután pedig irány az állatkert! Ami nem lehetett volna nagyobb csalódás, az jó, hogy ingyen van, de nincsenek benne állatok. A budapesti még menőbb is. Az első tíz percben vagy hat üres terület volt, ahol nem voltak állatok. Néha elvétve láttunk egy lovat vagy egyféle majmot öt különböző helyen. Viszont láttam pandát, ami tök cukiii és hatalmas volt a kísértés, hogy ne vegyek egy plüss pandás baseballsapkát…

Tesó

Este a metrón rám tört a paranoia. Ugyanis nekem másik vonalon kellett hazamennem, mint a többieknek, és legalább fél órát várnom kellett, hogy megérkezzen a metró. Miközben ülök a padon, már vagy harmadszor megy el előttem és bámul rám egy fehér negyvenes pasi, narancssárga pólóban és homokszínű térdnadrágban. Tipikus kertvárosi apuka. Tipikus sorozatgyilkos. Szóval míg ezeken gondolkoztam, a kertvárosi-sorozatgyilkos apuka megállt előttem nem messze és állandóan hátrapillantott, hogy ott vagyok-e még. Aztán jött két másik vonali metró és azt figyelte felszállok-e. Majd mikor már jött az én metróm, ugyanabba a kocsiba szállt fel, és kicsit oldalazva ült le, hogy rám lásson, mert én hátrébb ültem. Minden egyes megállónál felém fordult, hogy ugyan leszállok-e. A fejemben már rögtön ott lebegett a kép, hogy megyek egyedül a sötét parkolóban a kocsimhoz és ő meg követ és közben valami vérfagyasztó zene megy. Ja, de közben leszállt a metróról, szóval csak beképzeltem az egészet. Mikor hazaértem, épp a hableányos sorozat ment, apuka köszönt és ugyanaz a szerelés volt rajta is, mint a metrós pasin…!

Az első munkahét

Hétfő reggel kezdtem hivatalosan, szóval vasárnap este egy kicsit ideges voltam, hogy megy az ébresztés, mennyire hallgatnak rám vagy rám se bagóznak. Ehelyett olyan gyorsan elkészültek reggel, hogy még mindig maradt negyedóránk pókerezni, mielőtt elindultunk volna az iskolabuszhoz. Délután balettre kellett vinnem őket, de most még anyuka velem tartott. Rémlik még, amikor azt ecseteltem apuka mennyire imád magyarázni? Nos, hétfő déltől takarítók jöttek hozzánk, este mire hazaértünk a balettról ott találtuk apukát a konyha közepén szétszerelt csappal a kezében, és magyarázza a két szerencsétlen takarítónak, hogy hogyan kell hatékonyan kipucolni a lefolyócsövet. Amit még meg kell tanulnom, hogy nem mindegy hogy kéred meg valamire. Anyuka módszere, hogy úgy kéri meg, mintha ezzel olyan nagy szívességet tenne és élete végéig hálás lesz érte. Tehát nem úgy kérjük meg, hogy hozzon fagyit, hogy „Hozol fagyit légy szíves?”, hanem „Ha lennél oly kedves, és persze időd engedi, nagy segítség lenne számomra és nagy örömet szereznél vele nekünk, ha meglepnél minket egy kis fagyival”.  Az én angoltudásom még nem terjed ki a Jane Austin-féle stílusra, tehát mikor elindultunk a balettra, anyuka megkért, hogy hívjam fel apukát és mondjam neki, hogy jöjjön haza, mert a takarítók még egyedül vannak a házban. Amit én meg is tettem: „Szia. Most indultunk el, gyere haza, mert egyedül vannak a takarítók…légyszi.” Hallottam a vonal végén először a döbbent csöndet, nagy levegőt, majd oké okét. Éreztem, hogy legszívesebben elkezdte volna magyarázni, mi a rendes módja a szívességkérésnek. Imádom a pasast :D

A keddi nap már hosszabb volt, mivel este a szülőknek fogadóórára kellett menni, szóval fél négytől este fél kilencig én voltam a gyerekekkel. Szerencsés vagyok, mert jól nevelik a őket, elég könnyen kezelhetőek, persze azért vannak meredek húzásaik. De este nagyon-nagyon cukik voltak! Még volt idő lefekvésig, szóval kitalálták, hogy bújjunk ágyba mindhárman, én középen és olvassak nekik könyvet. Amit meg is tettem az én gyönyörű akcentusommal egy órán keresztül olvastam az Egy ropi naplójából, amit érthetetlen módon még élveztek is.

Még kedd délben sikerült egy kicsit elszabadulnom otthonról és találkoznom egy magyar au pairrel egy Starbuckban. (Mellesleg az egyetlen magyar au pairrel a környékről, aki pénteken már haza is ment). Kaptam néhány jó tanácsot.

Csütörtökön a legnagyobb problémám az volt, hogy E hazudott a szüleinek a házijáról, ezért nem nézhetett este TV-t, ami azt jelentette, hogy én sem tudtam megnézni a hableányos sorozat részét. Pedig most tartunk a legjobb résznél… 

Szombaton a család úgy döntött, hogy elmennek megint csónakázni, én pedig itthon maradtam lusti napot tartani. Azt terveztem, hogy legalább tízig alszok, ami nem sikerült, mert már nyolctól azt hallgattam, hogy kiabálnak és kergetőznek egymással a lányok. Kettőkor úgy döntöttem, hogy lezuhanyzom és miközben mostam a hajam lépteket hallottam. Szóval gyorsan kiugrottam a zuhany alól, sampon folyik a szemembe, gyorsan bezártam az ajtót, mert biztos voltam benne, hogy egy betörő, de legalább várja meg míg befejezem, addig kirámolhatja a nappalit. De a család jött haza hamarabb és fel se tűnt egészen öt óráig, hogy itthon vannak. Épp a medencében pancsoltak, amikor kimentem és mind a négyen egyszerre kezdtek el örvendezni, hogy de jó, hogy újra látnak és még az apuka is érdeklődést mutatott, zenékről és kajákról beszélgettünk Oké, nem egy hétig voltam távol, ugye?

Este szülők leléptek, egyedül maradtam a gyerekekkel. Elvileg már ötkor el kellett volna menniük, de fél hétkor még itt lébecoltak és ez nagyrészt apuka hibája. Ugyanis elviekben nekem kellett volna elkészítenem a vacsit, gyakorlatilag totál felesleges voltam a konyhában, mert hostapu egy másodpercig sem hagyott magamra. Úgy terveztem, hogy spagettit és tejbegrízt készítek. És micsoda véletlen, apukának pont volt otthon szósz elkészítve. Jólvan, jólvan akkor kifőzöm a tésztát. Hostapu bemutatta nekem a házban fellelhető összes tésztát, hiába mondtam, hogy nekem csak sima spagetti tészta kell. Mikor megfogtam a dobozt, csak csóválta a fejét, hogy az úgy nem lesz jó, ő az én helyemben csavart tésztát főzne, mert arról nem pereg le a hús. Szuper, nem kell már mennetek? Na egyszer írni fogok egy külön bejegyzést apuka rigolyái címmel, mert még sorolhatnám. A gyerekek azonban meglepően jól viselkedtek, ezért megnéztünk két hableányos részt, ami tök izgi volt, mert ott tartottunk, hogy harcolniuk kellett a gonosz hableánnyal. Utána megint bebújtunk az ágyba mindhárman és könyvet olvastam nekik, majd lefekvés előtt még elbeszélgettem a kisebbikkel a piercingekről, hogy csinálják őket, és megszámoltuk nekem mennyi van…

Első napok

A vonatút végére már mindenki nagyon ideges volt, nem is nagyon beszélgettünk, csak néztünk ki az ablakon. Értem hostanyu jött, bepattantunk a kocsiba és már mentünk is hazafelé este tízkor. Washington DC-n keresztül jöttünk és gyorsan körbemutatta a várost. Láttam a Capitoliumot, a Fehér Házat és a Washington-emlékművet is. McLean gyönyörű város, elképesztően szép és nagy házak vannak, minden tiszta és rendezett. A család háza is hatalmas, három szintes, két nappalival, pincében kondi- és moziteremmel, ping pong asztallal. A szobám is elég nagy, van egy kis nappali része, gardróbszoba és fürdőszoba is. Este hostapu készített még nekem vacsorát, közben beszélgettünk. Másnap hostanyu itthon maradt velem, elmagyarázta a házszabályokat, aztán kocsiba pattantunk és körbemutatta a várost is. Az „én” kocsimmal mentünk, ami egy 2008-as Volkswagen Jetta és kaptam egy Iphone-t is. Útközben szóba jött a japán konyha és hogy mindketten szeretjük a szushit, szóval ebédre azt ettünk. Este pedig elmentünk vacsorázni egy családi étterembe a Tysons Cornerben. Mivel az amerikai kaja adag hatalmas, én meg nem szeretem otthagyni az ételt, ezért a menüből a mac&cheese-t választottam, amit ott csak köretként szolgálnak fel. Hostszüleim először úgy néztek rám, mint egy őrültre, majd elmagyarázták, hogy az csak egy köret. Mondtam tudom, de azt szeretném. Jött a pincér, kérdezi ki mit kér, mondom ma&cheese. Még valamit? Nem ennyi lesz. Ugyanúgy nézett rám, mint a hostszülők, majd a hostszülők elkezdtek magyarázkodni a pincérnek, hogy ők sem értik miért ezt akarom. Szóval Amerikában, ha nem kéred ki a nagy adag kaját, akkor vagy hülyének vagy turistának néznek.

Este pedig odaadtam nekik az ajándékokat, legjobban a piának örültek a szülők, kaptak Tokaji aszút, Unicumot és pálinkát is. A gyerekek pedig hiába kaptak tökjó kis naplót, legjobban a Kinder tojásnak örültek.

A szombatom elég pörgősen telt. Reggel még tudtam beszélni a családommal skype-on, de déltől már folyamatosan volt valami program. Délben elmentünk a Subway-hez és ettem egy elég fura szendvicset, azt hiszem nem az lesz a kedvenc helyem. Délután monopolyztam a lányokkal, utána elvittük a kisebbiket szülinapi bulira. Mikor hazaértem, már mehettem is el hostapukával vezetni egy kicsit. Eddig nem nagyon beszélgettünk, de rájöttem, hogy nem igazán szeret beszélni, kivéve, ha magyarázni kell. Egész vezetés alatt be nem állt a szája, szépen elmagyarázott mindent mi hol van, még azt is, amit már tudtam. Szóval a kulcs hostapuhoz, hogy kérdezzek tőle valamit. Bármit, lehet az bármilyen bagatell dolog, imádja elmagyarázni a dolgok működését. Elmentünk együtt bevásárolni, útközben felszedtük L-t a buliból. Mikor hazaértünk még játszottunk egy kicsit, azután kész lett a vacsora, amit hostapu csinált. Eszméletlen jól főz és ad is a megjelenésre, úgy tálalja az ételt, mint egy Michelin-csillagos étteremben. A konyhában nem hagy rendetlenséget, azonnal el kell mosogatni mindent, ráadásul nem szabad berakni a tányérokat csak úgy, először el kell mosogatni kézzel és utána berakni a gépbe. Van egy-két érdekes szokásuk, amit még szoknom kell. Az első az, hogy mindennek megvan a helye és mindent vissza kell tenni oda azonnal. Az egész ház úgy néz ki, mint egy katalógus. Hétfőn jön a takarítónő, és péntek óta úgy várják, mint a mikulást. Hostanyu két napja takarítja a szobákat, hogy mire megjön a takarítónő minden rendben legyen.  A másik pedig, hogy mindig cipőben vannak, sosem veszik le. Szóval a cipőket mindenki a saját szobájában tartja, reggel felkel és felveszi, este lefekvés előtt pedig leveszi.

Vacsora után pedig összeült az egész család és kártyáztunk. Jó muri volt, a gyerekek kétszer is sírva fakadtak, pedig én álltam vesztésre egész végig.

Vasárnapi programnak hajókázást terveztünk. Annapolisban van egy motorcsónakjuk, és nyáron kb. minden hétvégén ott lógnak. Szóval megérkeztünk és megláttam a „csónakot”. Amikor kérdeztem miféle vízi járművük van, azt mondták csónak. Vitorláshajó? Nem, csónak. Nálam a csónak egy fából készült ócskaság, amit neked kell evezni. Szóval akkor mégis vitorlás? Nem, motorcsónak. Még mindig ugyanaz a kép a fejemben, ócska ladik, rozsdás motorral a végén. Na de mikor megláttam leesett miről beszélnek. Hatalmas! Van teteje, felső szint, alsó szint, ahol van WC, konyha és két hálófülke. Mindez fehér bőrülésekkel.

A motorcsónak

Elég izgatott lettem, kíváncsi voltam milyen gyorsan megy és ennek függvényében mennyire leszek tengeribeteg. Negyedóra ácsorgás után a kikötőben rávilágítottak arra a tényre, hogy nem megyünk sehová, mert a motor meghibásodott. Ekkor megérkezett nagynéni és nagybácsi, akik velünk jöttek volna csónakázni. Szóval változott a program és délig a kikötőben ácsorgó csónakon ütöttük el az időt. A felnőttek beszélgettek, addig én a gyerekekkel kártyáztam. Még csak három napja vagyok itt, de már ötféle kártyajátékot megtanultam, Blackjack, ötlapos póker, hétlapos póker, Texas Hold’em és egy negyedik póker, amit E talált ki. Oké, nem csak hazardjátékot tanítottak, vannak rendes kártyajátékok is.

Délben elmentünk a Downtown-ba egy étteremben ebédelni, ahol életem legrosszabb ételét ettem. Persze nekik azt mondtam, hogy sose ettem ennél finomabbat, de csak mert nem én fizettem. Steak saláta volt, de a húsnak fura íze volt, mintha elfelejtették volna befűzerezni. Úton hazafelé a kocsiban a politikáról beszélgettünk, gyorsan be kellett számolnom arról ki a miniszterelnök itthon, miért nem szeretjük, mi a helyzet Erdéllyel és mi folyik Ukrajnában. Aztán kitértünk Trianonra, második világháború és az ’56-os forradalomra is. Mindezt tizenöt percben besűrítve. Ezután az ő politikai helyzetükről beszélgettünk, és ami meglepő, hogy itt pedig senki sem szereti Obama-t. Délután, mikor hazaértünk a gyerekekkel még fürödtünk egy kicsit a medencében, addig a szülők a medence szélén üldögéltek és beszélgettek. Este még megnézhettünk egy részt a H2O hableányos sorozatból, aztán lefekvés. Kezdem úgy érezni magam, mintha én lennék a harmadik gyerek. 

Orientáció

Elég sűrűre tervezték a napjainkat, nem sok pihenőt hagytak. Reggel fél hétkor telefonos ébresztés, héttől reggeli és nyolc órától már előadás egész nap. Előző au pair blogokon annyit olvastam a kajáról a hotelben, milyen jó, sokféle és rengeteget adnak. Hamar ki kellett abrándulnom, mert három napig a reggeli vajas kenyér volt. Ennyi volt a kínálat: kenyér vajjal és/vagy lekvárral. Ennyi. Ismétlem ennyi. Se szalámi, se tojás, se szalonna, se zöldség. Szóval két szelet vajas kenyérrel a hasamban ültem végig az előadásokat. Bár az ebéd és a vacsi némivel kielégítőbb volt.

Még az előadás kezdete előtt felszaladtam a szobába, mert ott hagytam pár papírt, amikor csörgött a szobatelefon. Felvettem, beleszóltak „Is this Silvie?”- azt hittem a recepcióról keresnek, gondoltam is magamban, hogy a viharba tudták meg ilyen gyorsan, hogy épp visszajöttem a szobába!? De igaziból host anyukám hívott, hogy beköszönjön, megkérdezze milyen volt az utam, és a lányokkal is sikerült beszélnem. Mondtam is neki, mázlija van, mert egy perccel előbb vagy később hív már nem vagyok itt.

Az előadásokat Sandee tartotta, egy nagyon vicces és szórakoztató nő, így jókedvűen és gyorsan telt az idő. Sokat beszéltünk a kulturális különbségekről, hogy csinálják az amerikaiak, és ne ítélkezzünk, mert nem biztos, hogy ahogy ők rendezik a dolgaikat az rossz, csak más. Szerdán a Vöröskereszttől jöttek, elég unalmas volt, leginkább videókat nézegettünk, mit csináljunk vészhelyzet esetén.  És kitértünk a híres „Never shake a baby” témára is, amit szinte minden au pair blogban megemlítenek, és amiről eddig azt hittem csak egy vicc. De nem.

Kedd este volt a New York City túra, amire nem mentem el, hanem hatan lányok úgy döntöttünk magunktól fedezzük fel a várost. A Time Square-ig jutottunk, nézelődtünk, vásárolgattunk, jól szórakoztunk, viszont elég későn értünk vissza a szállodába, tehát megint nem aludtam sokat.

M&M shop és Times Square

És most jöjjenek az au pairek. Ami érdekes, az ember azt hinné, mindenki meg akar ismerkedni mindenkivel, minél több barátot szerezni, minél több kultúrát megismerni. De ehelyett a német a némettel, a francia a franciával, a lengyel a lengyellel barátkozott. Az egész orientáció alatt több német beszédet hallottam, mint angolt (kb. 160-an voltunk, ebből 80-an voltak csak németek). Ennek ellenére nekem sikerült sokféle lánnyal megismerkedni, összehaverkodni; horvát, lengyel, thai, jamaicai, bolíviai. Ami még érdekes volt számomra, hogy nagyon sok lány úgy jött ki, hogy alig beszél angolul. Francia szobatársammal is hamar kudarcba fulladt mindennemű kísérlet a beszélgetésre, mert alig értett valamit.

Ezt a bejegyzést pedig már a vonaton ülve írom, úton a host családom felé… 

A repülőút

Nincs sok szerencsém, ha ügyintézésről van szó, pedig ez most nem is rajtam múlott. Miközben az orientáción részt vevő lányok fele már megkapta a repülési infókat szerdán (27-én), a maradék pedig csütörtökön, addig én még szombaton is csak vártam rá. Pénteken azért beszéltem az ügynökséggel, hogy hahó egy kicsi magyarról megfeledkeztetek, visszaírtak, hogy nyugi minden oké. Aznap kaptam még egy levelet, hogy most már az én jegyemet intézik, ne aggódjak, nagyon hamar küldik is. Szuper. A nagyon hamar három napot jelentett.

Tehát hétfőn megkaptam a részleteket. Egy órakor indultam Budapestről, Amszterdamban volt az átszállás. Elvileg Deltával repültem volna, de Royal Dutch Airlines  lett belőle.

Miután kiscsaládomtól könnyes búcsút vettem a reptéren, elindultam totál egyedül a gépemhez. Amszterdamig elég sima utam volt, az ablak mellett ültem és még szendvicset is kaptam.

Leszállás utána nem volt nehéz megtalálni a kaput, ahonnan indult a következő gépem, de legalább húsz percet kellett gyalogolni, mire elértem oda. Ott viszont elég szigorú biztonsági ellenőrzésen kellett átesni, még a vizemet is kidobatták, amit a váróban vettem. Volt egy kabin, ahova be kellett állni széles terpeszben, feltartott kezekkel, ahol beszkenneltek, majd ahogy kiléptem a kabinból, mellette meg kellett várnom az eredményt. Ami elég érdekesre sikeredett, mert erős sárgán világított a jobb oldalam. Félre is húztak, hogy egy kicsit letapizzanak, ugyanis a biztonsági őr(nő) végigtapogatta a melleimet jó alaposan, aztán továbbengedett. És még így is maradt legalább másfél órám a gép indulásáig.

Miközben épp üres tekintettel bámultam magam elé a váróban, hirtelen ott termett mellettem egy görög srác, aki úgy mutatkozott be, hogy én vagyok a jövendőbeli férjed. Hozzá csatlakozott később egy magyar srác is, szóval elég gyorsan telt a várakozás.

A gondok csak ezután következtek, amikor is a gép indulása előtt pár perccel a kapitány bejelentette, hogy páran még csak most csekkoltak be, őket megvárjuk. Ami érdekes volt, mert az előző járaton volt egy pasi, aki öt perccel a gép indulása előtt ért a kapuhoz, de már nem engedték beszállni. Mi pedig várjunk még rájuk fél órát? Szóval röpke egy óra múlva megérkezett egy népes afrikai család, ami vagy húsz embert jelentett. Volt egy hatvanas pasas, aki magával hozta a  gyerekeit, unokáit, rokonait. De! Nem akartak ám akárhova ülni, mert csak elszórtan volt már hely. Ekkor kezdődött az alkudozás a stewardessekkel, hogy had üljenek egymás mellé. Egy laza húsz perc után, mindenki megtalálta a helyét és a gép elkezdett gurulni a kifutópályán, aztán gondolt egyet és visszafordult. Majd a kapitány bejelentette, hogy várjuk a biztonságiakat, mert le kell szállítani pár embert a gépről. Megjöttek a biztonságiak, de mi csak vártunk és vártunk, közben azon gondolkoztunk, hogy nem olyan nagy ez a gép, ugyan mi tart ennyi ideig megtalálni két embert. Egy óra múlva meg is találták az emberüket. Két szomáliai menekült papírok nélkül próbált beosonni az Egyesült Államokba, és majdnem sikerült is. Tehát két óra késéssel végre nekikezdhettünk a nyolc órás repülőútnak. Azért volt némi jó is benne, mert így közelebbről megismerkedhettem két utastársammal. Az egyik egy pasi, aki szintén Washington DC-ben él, és egy New York-i fekete nőt, és nagyon jól elbeszélgettünk.

Nagy nehezen megérkeztünk, eljutottam a hotelbe, ekkor már éjfél volt, tehát bőven ébren voltam már 24 órája. Viszont így is én voltam az első a szobánkban, később csatlakozott egy francia és egy bolíviai lány is. A bolíviai lánynak reggel nagy szájjal meséltem, hogy képzelje két órát késett a gépem, micsoda szörnyűség. Erre ő csak halkan megsúgta, hogy az ő gépe meg öt órát …