Kalóriaszámláló

Ez a bejegyzés hostapu egyik rigolyájáról fog szólni. Nehéz választani egyet a sok közül, ha mindet felsorolnám kifogynék a lapokból. Tehát a nyertes a kalóriaszámlálás. A legtöbb au pair az első hónapokban felszed pár kilót, én fogytam párat. Annyit kell tudni rólam, hogy imádok enni mindent, ami káros és egészségtelen, rengeteg ételfestékkel, tehát minél több E van benne és annál jobban szeretem. Pofáraesés numero uno: az egész család egészségmániás. Életemben nem ettem még ennyi zöldséget, mint most a két hónap alatt. Ráadásul mindig éhesen megyek lefeküdni, mert vacsorára az a marék krumpli, a két szem brokkoli és az a fél szelet hús nem elégít ki. Ezért kénytelen voltam felhalmozni egy nagy adag dugi-nasit. Amit eléggé féltek, mert apuka hadjáratot indított ellenem és az egészségtelen szokásaim ellen, szóval egyszer ha megtalálja a dugi-nasijaimat tuti elégeti mindet.

Egyik reggel a kicsi kért tőlem egy pohár tejet, én tele is öntöttem a két decis poharat. Ekkor hostanyu rám szól, hogy legközelebb csak félig öntsem, mert túl sok benne a kalória. A tejben? Tényleg? Nem pont az a lényeg, hogy minél többet igyon a gyerek? Múlthéten szerdán pedig apuka kapott el, amikor reggel majdnem befejeltem a müzlistálat, mert majd’ elaludtam. Ezután elkezdtünk beszélni az alvási szokásomról és mondtam neki, hogy nekem tíz óra alvás legalább kell, de kibékülök a tizenkettővel is. Erre közli velem, hogy beteg vagyok, tutira van valami bajom, mert nem normális egy fiatal felnőttnél, hogy nyolc óránál többet tudjon aludni. Ezután felsorolt hatféle betegséget, amiből kettő halálos, hogy ezek közül valamelyik az én bajom. Mondja ezt a hipochondernek… Ezután a fél délelőttömet azzal töltöttem, hogy legugliztam a lehetséges betegségeimet.

Ma reggel is elkapott hostapu, úgy látszik neki nem reggel a reggel anélkül, hogy valamelyik szokásomat kimacerálná. Így kezdte: „Te vagy az első au pair, akit látok, hogy szereti azt a cukros vackot” (utalás a müzlire). Itt letettem a kanalat, mert tudtam, hogy kemény csatára számíthatok. Mondom: „Így van, és a kólát is szeretem.” „Vettem észre, hogy étteremben is állandóan azt iszod. Tudod te azt, hogy később még bánni fogod.” Reggel ennyiben is maradtunk vacsorakor viszont megint felhozta a témát. Most azzal próbált ijesztgetni, hogy összeadta a kalóriát, amit vacsira elfogyasztottunk, ami ezer kalória volt csak az enyém. Ekkor várt volna valami drámai reakciót tőlem, hogy ezer kalória? Megváltoztattad az életem, új színben látom a világot, ezentúl csakis búzán élek! Utána tovább ment az okítás, miszerint most még nem fog meglátszani rajtam, mert fiatal vagyok és vékony, de ha majd öreg leszek és dagadt, majd akkor fogok sírni. (Szabad fordítás, de a mondanivalója lényege ez volt.)

Szóval kapom az ívet rendesen. Ha pedig nem az étkezési szokásaimba köt bele, akkor talál valami mást. Például „Miért vagy mindig mamuszban, tán fázik a lábad?” Akkor te miért vagy mindig cipőben? „Te vagy az első ember, akivel találkoztam, aki úgy önti a müzlit a tálba, hogy először kiveszi a zacskót.” Értsd: Idegesít, ne csináld, öntsd a dobozból azt a rohadt müzlit, mert az őrületbe kergetsz vele!

Ó, nem mellesleg visszatérve az előző bejegyzésemhez: megvan a jogsim! Pénteken elmentem és megcsináltam. Negyvenkérdéses kresz teszt, utána forgalmi vizsga és mindez röpke négy órát vett el az életemből.

Majdnem jogsim története

Sokáig halogattam, de úgy éreztem múlthéten elérkezett az idő, hogy végre megcsináltassam az amerikai jogosítványomat. Tudniillik itt nem elég a magyar plusz a nemzetközi jogsi, kell még az amerikai is. Miért? Ne kérdezd. Ha német vagy francia vagy, akkor automatikusan megkapod az amerikai jogsit is, azonban ha más országból jöttél, akkor kell írnod egy elméleti tesztet és forgalmi vizsgát is kell tenned. Logika? Az nincs. Tehát Lillával úgy döntöttünk, hogy pénteken túlesünk rajta. Tizenegykor találkozó az iroda előtt, kivártuk szépen a sorunkat, majd közölték velünk, hogy nem lehet ma tesztet csinálni, mert nem működnek a gépek. Nagyszerű, de ha már itt vagyunk, jó lenne mégis ma megcsinálni, tehát irány az alexandriai iroda, ami fél óra kocsival, autópályán. Mint kiderült totál feleslegesen autókáztunk el odáig, merthogy sehol sem működik a rendszer, tehát ott sem lehetett levizsgázni. Na de akkor mikor? Próbáljuk meg szombaton. Megpróbáltuk, szintén semmi. Folyt. köv. holnap.

A kellemetlen az egészben, hogy én eközben beharangoztam hostcsaládomnak, hogy pénteken meglesz a jogsim és ők pedig egy kis ünnepséggel készültek. Lazacot rendeltek és cupcake-t hozattak abból a boltból, ahová csak szülinapokkor mennek. Ezek után kicsit ciki volt a vacsora, hogy jóelőre ittunk a medve bőrére.

Viszont a péntek estém nagyszerűre sikeredett, mert hostcsalád elment, hogy a hajón töltse az éjszakát. De mielőtt elmentek, anyuka mondta, hogy maradt egy fél üveg bor, igyam meg nyugodtan. Szóval pattogattam kukoricát, elindítottam a Pretty Little Liars-t és közben kortyolgattam a boromat. Egyből elmúlt a fejfájásom.

Szombat délután elmentünk piknikezni Great Falls nemzeti parkba, ahol megünnepeltük a horvát lány huszadik szülinapját. Ami itt a legpokolibb év, hiszen már oly közel vagy a legális korhoz, de még mindig nem ihatsz vagy bulizhatsz. 

Great Falls National Park vízesés

Apropó buli, szombat este egy magyar bulin kötöttem ki, szintén Lilla társaságában. Egy Amerikában született magyar srác szülinapja volt, tele más magyarokkal. Azonban az egyetlen ember, akit ismertünk volna a bulin nem jött el, szóval úgy állítottunk be, hogy mi nem ismertünk senkit, és senki sem ismert minket. A buli elment, de inkább azt kérdezd, hogy jutottunk el odáig? Merthogy a megadott címen egy úszómedence és egy parkoló volt, de sehol egy családi ház. Fél órán keresztül köröztünk a kis utcákban keresve hol lehet a buli, majd mikor már kezdtük feladni és felhívtuk a srácot, akkor közölte, hogy nem emlékezett pontosan a címre, ezért hasraütésre benyögött egy házszámot.

A vasárnapom már kevésbé volt érdekes, napközben dolgoztam, este viszont magyar vacsit főztem! Még hostanyu a hét elején benyögte, hogy főzhetnék valamikor egy magyar menüt, mert kíváncsi rá. Szóval kigondoltam, hogy gulyáslevest, brassóit és palacsintát csinálok. Két és fél órámba és egy ujjamba került, de megcsináltam. Meglehetősen jól fogadták, és gyanúsan ízlett nekik, még a gyerekek is dicsérték. Gyanítom anyuka előtte jól befenyítette őket, nehogy le merjék szólni a kajámat. Apuka próbálta viccbe burkolni a kritikáit, miszerint ő ezzel fél óra alatt is elkészült volna, azt hitte ezt nehezebb megcsinálni, valamint több rumlit csináltam, mint ő egy hét alatt. De elég volt egy szúrós pillantás a feleségétől és utána már az egekbe magasztalta a brassóit.

A héten egy láncreakciót indítottam el. Hétfőn a nagy engedetlen és szemtelen volt, ezért a lehető legnagyobb büntetést szabtam ki rá; nincs TV lefekvés előtt. Ami tényleg elég nagy bünti, mivel egy nap csak egy húszperces TV show-t nézhetnek meg, mielőtt aludni mennek. Lett is örihari aznap este eléggé puffogva tért aludni és fújt rám rendesen. Viszont másnap reggel már úgy kelt fel, hogy bocsánatot kért az este miatt és megölelt. Cuki!! Ez az eset azonban emlékeztette apukát, hogy ily módon is gyakorolhatja hatalmát a gyerekek felett, szóval amikor kedden a kicsi fenéken csípte a nagyot, az apja egyből az ágyba küldte vacsi után, nincs TV. Általában egy ilyen mértékű rosszaság esetén csak leszidjuk őket egy kicsit és bocsánatot kell kérniük egymástól, na de nincs TV? Az egy erős túlzás. Ez folytatódott szerdán is, most a nagyon volt a sor megint, mert megrúgta a kicsit, aki provokálta őt. Újfent TV nélkül maradt a nagylány, amit már eléggé zokon vett. Úton a szupi kínai étterem felé úgy összeveszett az apjával, hogy az meg visszafordult és a McDonald’s-ban ettünk végül. Bocsi Szilvi, nincs ma kínai.  

Sötét helyek

Már egy hónapja itt vagyok, és itt tartózkodásom eddig legnehezebb estéjén is túlestem. Maradjunk annyiban, hogy a múlthét csütörtök egyikünk napja se volt. Na de elérkezett a szombat, ami azt jelentette, hogy irány DC (megint à még mindig). Hostaputól kaptam egy kupont, amiért ingyen cupcake-t kapok a Georgetown Cupcake-ben, ami néhányatoknak ismerős lehet, a TLC-n DC Cupcakes néven fut. Se az eső, se a hideg idő nem rettentett el minket attól, hogy elmetrózzunk a város másik felére és gyalogoljunk még húsz percet, csak hogy kapjak egy ingyen cupcake-t. Az viszont már inkább, amikor megláttuk a sort. Mert nem csak mi hallottunk már erről a boltról, hanem még száz másik ember is, akik előttünk álltak a sorban. Na, de ha már itt vagyunk kivárjuk a sorunkat. Egy szó mint száz, végül egy citromos és egy répatortással távoztam. Nem értem miért olyan nagy szám, semmi különleges nincs az ízében, inkább túl sok volt a tetején a krém és a moziban jól össze is kentem vele a vadiúj nadrágomat, szóval még mindig neheztelek egy kicsit a sütikre.

A sor

Vége lett a mozinak, kezdett sötétedni és ahogy sétálgattunk, láttuk egy kivilágítatlan épületet neonbetűkkel az ablakán kiírva: Tarot, jóslás. Engem különösebben nem érdekelt a téma, a horvát lányt annál inkább és miután rávilágított arra a tényre, hogy pár nyamvadt ingyen sütiért képesek voltunk fél óráig sorban állni, akkor bizony ide is bemegyünk. Egy szűk kis lépcsőn vezetett az utunk egy bezárt ajtóhoz. Mielőtt még megkönnyebbülhettem volna, hogy ennyi volt, már kattant is a zár és egy ötvenes cigányasszony tessékelt be minket a félhomályos, füstös kis egérlyuknyi lakásba. Miután beléptünk, már be is zárta az ajtót jelezve, hogy innen nem szabadulunk ki egyhamar. Ekkorra már hozzászokott a szemünk a sötéthez és a füsthöz, rögtön észre is vettük, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Két harmincas pasas, whiskyvel a kezében üldögélnek a kanapén. Itt egy kicsit megtorpantunk, de az öreg cigányasszony csak győzködött minket, hogy ne aggódjunk ők nem vendégek, nem kell sorban állnunk. Nem is emiatt aggódtunk… De, ha már itt vagyunk, akkor jósoljunk. A horvát lánnyal kezdte, aki először tarot kártyát szeretett volna, de a nő azt mondta, hogy abban nem olyan jó, ezért inkább jósol neki, ami micsoda véletlen még drágább is. Miután végzett vele, jöttem én, de én szerényen csak egy tenyérjóslást kértem. Nagyobb bakot nem is lőhetett volna azokkal, amiket mondott nekem, egy sem volt igaz. Mikor látta a kétséget a szememben, kanyarított egyet a történeten és kijelentette, hogy 24 évesen megtalálom az igazit – de előtte még gyorsan megkérdezte hány éves is vagyok –  és nagyon figyeljek, mert J betű lesz a nevében. Hurrá. Bár a horvát lány benyalta az egészet és mondta, hogy nem is lehetett volna igazabb, amit mondott. Talán, ha több pénzt sikerült volna kicsikarnia belőlem, talán jobban megerőltette volna magát. A végén megkérdezte honnan jöttem, mondom Magyarország, felcsillan a szeme „Ó talán ismered a népemet, azt hiszem ti romáknak hívjátok.” Ó, hallottam már róluk.

Ezután még nem akartunk hazamenni, úgy döntöttünk még beülünk valahova beszélgetni. Újfent nem egy jó környéken kötöttünk ki, nem igazán volt bizalomgerjesztő egyik pub sem. Szinte mindegyik füstös pincehelység volt, tele kétes kinézetű és szándékú emberekkel. Miután már legalább húsz perce kóboroltunk keresve a megfelelő tavernát, elhatároztam, hogy bemegyünk a következőbe, akármilyen is legyen az. Két lépést tettünk már ott is voltunk, nagy elhatározással beléptem a kocsmába és azzal a lendülettel ki is fordultam, mert abban a pillanatban, hogy betettem a lábam, száz fekete szempár kezdett el méregetni azt sugallva, hogy rohadtul nem tartozom ide. Végül visszamentünk Georgetown-ba és beültünk ott egy szép, világos bárba, ahol éjfélig elbeszélgettünk.

Gyémántgyűrű-polírozó és rigolyák

Kezdetnek egy kis érdekesség, amit hétfőn fedeztem fel egy drogériában: a boltokban lehet kapni gyémántgyűrű-pucolót, hogy még briliánsabb legyen a briliáns. Ugyanitt vehetsz csináld-magad fogtömést is lehet.

Szombaton a horvát lánnyal elmentünk megnézni az arlington-i temetőt, amit minden egyes háborús filmben megmutatnak. Nem tudok sok érdekességet mondani róla, mivel zárás előtt tíz perccel értünk oda, tehát egy gyors fénykép és már mentünk is. Az egész napot egy plázában töltöttük Pentagon City-ben, ami valljuk be nem egy érdekes dolog. Ami viszont érdekes az az, hogy jutottam haza. Kocsival mentem és a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában álltam le, már az is nagy mutatvány volt kikerülni onnan. A város a Potomac folyó nyugati oldalán fekszik, a keleti oldalon pedig Washington DC helyezkedik el. Úton hazafelé autópályán jöttem, amit nem úgy kell elképzelni, mint itthon az M5-t, hanem hatsávos út, felüljáró, aluljáró, hidak, minden, ami szem-szájnak ingere. Na ne szépítsünk tovább a dolgon a lényeg az, hogy úgy eltévedtem a GPS-szel, hogy háromszor mentem át a hídon DC-be. Ugyanis itt az se mindegy, hogy a belső kettő vagy a külső kettő sávban mész, mert egyszerre csak szétválnak, az egyik elvisz haza, a másik pedig bevisz a városba. Kétszer tettem egy jó nagy kört a reptér felé, mire rájöttem, hogy a belső sávban kellene maradnom. Aztán mire végre jó irányba mentem, a GPS megállás nélkül azt szajkózta, hogy tartsak balra, tartsak balra. Csak ő úgy értette, hogy forduljak balra, tehát én nem fordultam, hanem csak tartottam és voilá megint DC-ben kötöttem ki, ezúttal Georgetown-ban. Lényeg a lényeg a negyedórás útból háromnegyed óra lett…

Valami ilyesmi

Vasárnap ismét cluster meeting, most a DC környéki au paireknek szervezték, legalább százan gyűltünk össze kincsvadászatra. Kis csapatokra oszlottunk, és különböző feladatokat kellett megoldani, mint fényképet készíteni a Fehér Ház előtt vagy elkérni egy idegen névjegykártyáját. És a mi csapatunk győzött! Ennél érdekesebb dolog nem történt velem a héten.

Baseball & party

A hétköznapok egyformák, nagyon újat nem tudok mondani, majdnem minden nap ugyanúgy néz ki. A hétvége viszont már sokkal érdekesebb. Pénteken elmentem bulizni, először mióta itt vagyok. Elég érdekesre sikeredett. A hét közepén kaptam egy emailt egy holland lánytól, hogy látta a nevem az au pairek listáján és annyira megörült, mert nem 18 éves német lány vagyok. Szóval elhívott bulizni pénteken, közben ezt a levelet elküldte hét másik lánynak is, így elég színes kis csapat állt össze. Egyre gyakrabban találkozok olyan lányokkal, akik nyíltan azzal a szándékkal jöttek az Egyesült Államokba, hogy férjet keressenek, tehát zöldkártya vadászok. De ami még érdekesebb, hogy mi mindent képesek megtenni ezért. Találkoztam egy észt lánnyal, akinek most járt le a második éve, de már a pasija penthause lakásában él, és azt tervezi, hogy még idén összeházasodnak. Gyűrű még sehol, de biztos benne, hogy összeházasodnak. Mikor kérdeztem mióta vannak együtt, azt válaszolta, hogy még csak pár hónapja, de már égeti a zsebét a zöldkártya. Még ugyanabból a társaságból összebarátkoztam egy costa rica-i lánnyal, akinek szintén nem titkolt célja volt a házasság, de ő hozzátette, hogy még megvárja, hogy leteljen az egy év munkaidő és csak utána kelnek egybe. Majd hozzátette, hogy a pasija már majdnem betöltötte a negyvenet. Kíváncsi vagyok, tudnak egyáltalán a pasijaik róla, hogy még idén nősülni fognak?

Úgy terveztük, hogy egy közeli város, Arlington egyik népszerű szórakozóhelyét fogjuk bevenni, de már a bejáratnál kipenderítettek minket. Ugyanis nem volt nálunk útlevél. Útlevél?? Miért lennék én akkora marha, hogy az egyetlen, felbecsülhetetlen értékű útlevelemmel megyek bele az éjszakába? Jó, hogy nem dobom bele mindjárt a folyóba a többi iratommal együtt… Tehát keresni kellett egy másik szórakozóhelyet, kicsit lentebb adni a színvonalból, hátha így beengednek. Találtunk is egy helyet, ahova kissé logikátlanul, de beengedtek. Itt nem kérték el az útlevelet, de fel kellett mutatnod egy személyit és a bankkártyádat, ami nálam nem volt. Ezért én a rég lejárt magyar diákomat mutattam meg neki, és beengedett. Ne kérdezd milyen elv alapján. Viszont egyet megtanultam, mégpedig azt, hogy az au pairek világában farkastörvények uralkodnak, „eat or be eaten”. Tehát volt egy szerencsétlen kicsi costa rica-i lány, akit két másik latin lány rángatott el, de nem engedték be a szórakozóhelyre. Ott állt a szerencsétlen, majd’ el sírta magát, hogy most mi legyen, mert egy másik városban voltunk, és még alig van itt egy hete, nem ismeri a környéket. A két latina mondta, hogy ne aggódjon majd ők elintézik, mi pedig menjünk be, mindjárt mennek ők is. Azt még hozzá kell tennem, hogy az egyik latin lány volt aznap a sofőr, tehát ő hozta el a kis costa rica-it és a másikat. Alig telt el öt perc már itt is volt a két latina, a costa rica-i nélkül. Kérdeztük, hogy mi lett vele, a válasz: „Elkísértük a közeli metróállomásig. Metrózik vagy taxizik. Most mit kellett volna tennem? Hazavinni? Jó, van egy kis bűntudatom, mivel ott sírt, hogy nem tudja, hogy jut haza, na de Istenem, én tehetek róla? Oldja meg!” A holland lánnyal ekkor összenéztünk, és ugyanarra gondoltunk. Naná, hogy haza kellett volna vinned, te rángattad ide, a te felelősséged. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egy kicsit örült magában, de jó, hogy nem én ragadtam kint…

Szóval elég szedett-vedett társaság volt, így az eleje kicsit nehezen ment. Senki sem volt a táncparketten, csak mi, az észt lány időközben lelépett, a másik két latin lány a telefonján selfiezett végig. Amikor a buli már kezdett haldokolni a holland lány felvetette az ötletet, hogy van egy amerikai haverja, aki most épp egy barátjánál van házibuliban, menjünk el oda.

Így van, én is pont ugyanerre gondoltam drága olvasó, hogy ennek nem lesz jó vége.  Öt külföldi lány egy kanbuli kellős közepén? Ejnye ejnye ezek az előítéletek, pedig igazán jól sült el a végén. Teljesen kulturáltan beer-pongoztunk és beer-flopoztunk hajnali négyig. Közben megismerkedtem egy színésszel, akinek sikerült három másodperc alatt romba döntetem az önbecsülését, mert bármennyi filmet is sorolt fel, hogy miben játszott én még csak nem is hallottam róluk. Haza is ment. Aztán egy másik srác, aki nemrég ért haza az Eurotrip-ről, és amint megtudta, hogy magyar vagyok ódákat zengett Budapestről, még nem járt ott, de biztos jó lehet. Aztán volt egy pasi, aki az a tipikus gazdag ficsúr, papa pénzén élősködik, de sose dolgozott vagy tanult, és amikor megkérdezted, hogy mit csinál, filozófiai mélységekig ecsetelte a semmit.

Baseball meccs

Szombaton pedig baseball meccsre mentünk cluster meeting címmel (cluster meeting= találkozó azokkal az au pairekkel, akik a környéken laknak a counselor szervezésében). A baseballnál érthetetlenebb sport kevesebb van a világon. Úgy mentem ki, hogy azért nagyjából képben voltam a szabályokkal, de másfél óra múlva még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy egyáltalán elkezdődött-e a játék. Majd mikor három óra múlva vége lett a meccsnek, mindenki azt harsogta, hogy milyen rövidre sikeredett. A hangulat persze megvolt 37 ezer emberrel. Na de mitől olyan zavarbaejtően érthetetlen számomra a baseball? Alapból az, hogy itt nem időre játszanak, hanem kitudja. A másik pedig, elütik a labdát, aztán mindenki áll öt percig és nem csinál semmit. Komolyan mondom másfél óráig én azt hittem, hogy még csak bemelegítenek. Ennek ellenére kellemes szombat délután volt, pokoli harminc fokos hőséggel, hogy azt hittem bármelyik pillanatban lángra kap a nadrágom, ezért mikor ittam egy kis vizet, mindig locsoltam egy kicsit a nadrágomra is, biztos, ami biztos…

Running sushi étterem