2014. december 25., csütörtök

Karácsony

Elég rég írtam már bejegyzést, de nem történt semmi említésre méltó. Mai témánk a karácsony. Igazából egy szóval össze tudom foglalni: őrület. Magyarországon is sokat hallani az embereket panaszkodni arról, hogy már az idegeikre megy a karácsonyi zene novemberben vagy, hogy nem lehet mozdulni a plázákban. Itt sokkal durvább a helyzet. Karácsonyi dekorációt már november elsejétől lehetett kapni a boltokban, sőt nyílt pár üzlet, ahol csak karácsonyi cuccokat árulnak. Hálaadástól kezdve pedig a legnépszerűbb rádióállomás csak és kizárólag karácsonyi zenét játszik a nap huszonnégy órájában. Megjegyezném, hogy a karácsonyi zenék száma véges, tehát elkerülhetetlen az ismétlés. Szóval, ha egy órán belül nem hallgattam meg az It’s the most wonderful time of the year vagy a Rudolf, the red nose reindeer számokat három különböző verzióban, akkor egyszer se. De hát én vagyok a marha, hogy hallgatom, ahelyett, hogy kikapcsolnám.
A másik őrület az, hogy december elejétől kezdve képtelenség parkolóhelyet találni bárhol a városban, a plázákban, mert akkora a tömeg. Két hete szombaton elmentem a Tyson’s Corner-be, ami a legnagyobb bevásárlóközpont a keleti parton. Fél órán keresztül bolyongtam egy parkolóházban, mire sikerült nagy nehezen szerezni egy helyet. És itt ne arra gondolj, hogy van egy parkolóház és ennyi, legalább hat négyemeletes garázs van, ahol tízezer autó simán elfér. Csakhogy még ennél is többen akartak bevásárolni az ünnepek előtt. Olyan sokan voltak, hogy már rendőrök irányították a forgalmat. Legutóbb úgy sikerült csak helyet találni, hogy megláttam a parkolóházban egy párt sétálni és két percen keresztül követtem őket a kocsimmal remélve, hogy épp menni készülnek. Ami még érdekes, hogy itt mindenki annyira politikailag korrekt akar lenni, nem mondják többet, hogy „Merry Christmas!” (Áldott Karácsonyt!), helyette „Happy Holidays!” (Kellemes Ünnepeket!) használják.
Végre elérkezett a karácsony is, megjött az egész rokonság ideje ünnepelni. Azt kell, hogy mondjam, nem aprózzák el, ha ajándékozásról van szó. Én személy szerint kilenc csomagocskát kaptam. Ha érdekel, ha nem fel is sorolom miket: bőröndöt, drágaköves órát, plüssmókust, könyvet, körömlakkokat, parfümöt, csokit, Victoria Secret’s csomagot és a Mikulástól még annyi mindent, hogy fel sem tudom sorolni. A nagybácsi halkan meg is jegyezte, hogy biztos nagyon jó munkát végzek, hogy ennyi mindent kaptam.
Itt 25-e a nagy ünnep, reggel két órán keresztül bontottuk az ajándékokat, este pedig steakvacsora. Tegnap pedig Szenteste volt ugye, ami elég rendhagyó volt a számomra, mert ebédre taco-t ettünk vacsorára pedig osztrigát. Becsületemre legyen mondva megettem az egészet, amit elém raktak, de be kell vallanom eléggé nehézkesen csúszott le és számítottam rá, hogy így vagy úgy de viszont fogom még látni (a nagyobbik gyerek ki is hányta az egészet). Na de akkor miért ettem meg? Mert hostapu közben árgus szemekkel figyelt engem, és nem akartam megkockáztatni, hogy megjegyzem neki, hogy nem ízlik a főztje, mert onnantól kezdve tuti csak kutyakaját kapnék.
És akkor következzék a maceráljuk ki hostaput rovat, amit kiegyenlítek azzal, hogy mondok valami pozitívat is róla. Múlthéten voltam olyan rendes és csináltam nekik rakott krumplit és kókuszgolyót. Megkérdezte a golyóról, hogy mi az. Mondom süti. És hogyan készül? Elmagyaráztam neki. Erre ő, hogy ez akkor nem süti, hanem csoki. Mondom neki, nem ez nem csoki, hanem süti. Erre ő, nem nem ez csoki. De mondom ez kakaó, nincs benne semmi csokis csoki. Azt mondja, ez akkor sem süti, mert nem sütöttem. Ezen vitatkoztunk fél órán keresztül, amíg hostanyu azt nem mondta, hogy maradjunk annyiban, hogy akkor ez egy puding.
Viszont másnap hostapu csak az én kedvemért marhapörköltet főzött, ami nagyon rendes volt tőle. És itt hadd tegyem hozzá, hogy ha kajáról van szó, akkor mindig rendes velem. Tehát, ha valami különlegességet szeretne főzni, vagy olyat, amiről tudja, hogy szeretem, akkor megvár vele. Tehát csak akkor csinálja meg, ha én is otthon vagyok és velük vacsorázok. Mellesleg ez a csoki vagy süti vitát ma is elsütöttük csak most azzal, hogy számit-e a megapixel a kamerán vagy sem.
Nagyon bírom ezt a családot, úgy néz ki jól döntöttem. Boldog Karácsonyt mindenkinek!
Boldog Karácsonyt!

2014. december 1., hétfő

Hálaadás Floridában

Hostcsaládom jóvoltából a hálaadást Floridában tölthettem. Egy hét az apai nagyszülők vendégszeretetét élvezve. Florida tényleg egy nyugdíjas-paradicsom. Olyan állati jó lakóparkokat alakítottak ki nekik, hogy külön biztonsági őr, klubház, medence és még templom is jár hozzá.   Először egy kicsit tartottam tőle milyen lesz egy hétig összezárva lenni velük, de kellemesen csalódtam. Mivel nem dolgoztam, hanem ez nekem is nyaralás, így igyekeztek nem rám lőcsölni a gyerekeket, nekem is maradt szabadidőm. Szerdán reggel indult a gépünk. Na most kapaszkodj meg, negyven perc alatt kiértünk a reptérre, leadtuk a bőröndöket, becsekkoltunk és átestünk mindenféle ellenőrzésen. Hogyan? Hostanyu jóvoltából, aki VIP-nak számít, tehát nem kellett sorban állnunk sehol.
Csütörtökön ünnepeltük a hálaadást, de ez a hét a Black Fridayról is szól, ezért úgy kezdtem a napot, hogy rendeltem egy laptopot, meg vettem pár ruhát. Estebédre elkészült a pulyka, ami dög nagy volt. Nem is értem hova ekkora, leginkább csak mutatóba. Heten két nap alatt csak a felét tudtuk megenni. Vacsora előtt, azonban asztali áldást mondtunk – mint a filmekben – mindenki megfogta egymás kezét és külön-külön elmondtuk, hogy ki miért hálás. Ami elég csöpögősre és zavarbaejtőre sikeredett. Nahát kajától ilyen rosszul már rég voltam. Félre ne érts, finom volt nagyon is, pont ezért ettem túl sokat belőle. Kajakóma azonnal.
Delfin show
Na de ami ennél is izgalmasabb volt, az nem más mint SeaWorld pénteken! Láttunk delfin és bálna show-t, ami haláli jó volt, nem is tudom leírni milyen. A sok vízi lény mellett ez egy komplett vidámpark meredekebbnél, meredekebb hullámvasutakkal. Volt egy, ami nemcsak hogy átfordult kétszer-háromszor de még meg is csavarta. A másik pedig olyan volt, mintha repülnél. Nem ültél a székben, hanem hason voltál, a végtagjaid pedig lógtak lefelé a levegőben. Elég para volt. És elég rosszul is lettem utána. Természetesen mentem még két kört. De most komolyan, még a metrón is rosszul leszek. Tengeri-, utazós-, buszbetegség? Nem tudom minek nevezik. De a lényeg, hogy már két napja hányingerem van, olyan mintha másnapos lennék. Elvesztettem a fonalat, nem tudom, hogy most miről is írok, mert az egyik hostgyerekem itt fekszik mellettem az ágyban és házit csinál. És folyamatosan beszél tehát fogalmam sincs, hogy miről írok. Azt hiszem ott tartottam, hogy hullámvasút. Ráadásul itt sem kellett sorban állnunk, mert VIP jegyet vettünk. Bírom, hogy itt pénzért bármit megkaphatsz és bármit elérhetsz. Na, de hol nem?

Szombaton pedig elmentünk lovagolni. Amin majdnem bealudtam. Ugyanis két órán keresztül csak poroszkáltunk, se ügetés, se vágta. Ráadásul a lovam is unta a banánt és menet közben aludt. Ahogy majdnem én is. Útközben pedig rengeteg giga-nagy pókot láttunk. Azt hiszem banánpóknak nevezik. A lényeg, hogy hatalmas.

2014. november 24., hétfő

Az amerikai

Két hete jobb index nélkül vezetek, lapos kerekekkel. Valószínű, hogy még két hétig legalább így fogok vezetni. Biztos vagyok benne, hogy amíg le nem robbanok a hatsávos autópálya közepén, addig a kutyát se fogja érdekelni. Na de majd akkor kit fogok riasztani, hogy jöjjön értem, de most azonnal? Úgy van, ki se kell mondanom a nevét. Tudjukki. Nem írom le a teljes sztorit, mert szeretnék legalább egy olyan bejegyzést, ahol nem macerálom ki. Meg nem is akarom, hogy félreértsétek, nagyon is jó sorom van itt, szeretem a családot, de valakit muszáj piszkálnom és mindig Tudjukki ad rá okot. Nem írom le a nevét, mert mi van, ha elolvassa? Bár kicsit késő ezen rágódni, mert akkor át kellene írnom az előző tizenhét bejegyzést is. Szóval mostantól Tudjukki lesz a neve. Legalábbis addig, amíg el nem felejtem minek szólítottam eddig, és valami új megszólítást ki nem találok.
Engedd meg, hogy kicsapongjak még egy kicsit. Egy idő után az ember itt hihetetlen paranoiás lesz. Olyanok miatt is elkezdesz aggódni, ami eddig nem is érdekelt. Az amerikai mindig fél valamitől. Nemrég kaptunk egy brosúrát a gyerekek sulijából, ami az Ebolára hívja fel a figyelmet, óvintézkedések, utasítások és a vírus elszabadulásának lehetséges következményeit taglalja. Majd a legvégén apró betűvel feltüntetik, hogy nincs ok a pánikra, mert ebben a térségben soha nem fog kiütni a járvány. De azért félj. Vagy épp az „If you see something, say something” jelenség, vagyis ha látsz valamit, mondj valamit. Ezt a szlogent legalább óránként lenyomják a TV-ben, rádióban. Ha buszpályaudvaron, vonatállomáson, reptéren, köztéren, plázában vagy bárhol máshol látsz egy gazdátlan bőröndöt, azonnal hívd a rendőrséget. Tehát, ha te tudatlan turistaként vársz a vonatra, közben elmész mosdóba és a bőröndödet otthagyod az ajtó előtt, mert nem akarod becipelni, mire kiérsz egy tucat rendőr fog téged elkísérni, miközben tűzszerészek hatástalanítják a táskádat. Amikor pedig bankszámlát nyitottam egy táblára ki volt írva: „Segítsen a kormánynak a terrorizmus elleni küzdelemben, ha bankszámlát szeretne nyitni, kérem készítse elő személyi igazolványát és lakcímigazoló dokumentumait.” Bármit el lehet adni egy amerikainak azzal a szöveggel, hogy a terrorizmus elleni harcot segítik ezzel. Ha katona vagy, vagy voltál, akkor szinte mindent megkapsz és bárhova bejutsz féláron. Van külön military discount mindenre.
Na de visszakanyarodva rám ott tartottam, hogy csütörtökön koncertre mentem a horvát lánnyal. (Szegénynek illene már nevet adnom.) Elég jó kis koncert volt, koreai rapperekkel. Sok hozzáfűzni valóm nincs a koncerthez, viszont a hazafelé út már izgisebb volt. 

Amikor vége lett, rohannunk kellett, hogy elérjük az utolsó metrót. Szaladtunk az aluljáróban, amikor megláttam, hogy a miénk már ott állt, félrelöktem mindenkit, így épphogy sikerült elérnünk. Megnyugodva ültünk a metróban, beszélgettünk egy sráccal, aki szintén ott volt a koncerten. Kiderült, hogy harmadik generációs magyar és eléggé igyekezett felcsípni minket. Mikor megkönnyebbült mosollyal az arcomon odafordulok Ivanahoz, hogy örülök, hogy elértük az ezüst metrót, akkor egy másik pasas mellettünk kinyögi, hogy ez a kékvonal, és épp dél felé megyünk, nem nyugatra. Hoppá. Na de még jó, hogy időben észbe kaptunk, így a legközelebbi csatlakozásnál leszálltunk, csakhogy még mindig nem az ezüst metróra, hanem a narancsra. Miért? Mert az hamarabb jött, de legalább már nyugat felé mentem. Eközben Ivana leszállt, én meg kettesben maradtam a hapsival, aki volt kedves és felajánlotta, hogy úgyis az ő megállójánál fogok leszállni, üljek be a kocsijába, majd ő elvisz a megállómig, ahol leparkoltam a kocsit. Várj, mi? Üljek be egy vadidegen kocsijába? Na ez most vagy egy roppant kedves ajánlat, vagy sorozatgyilkos vagy. Egyből az eszembe jutott az indiai pár, akik el akarták kérni a telefonom. Most meg haza akart vinni valaki. Micsoda kedves emberek élnek itt Amerikában. De mivel hoztam magammal a magyarok borúlátásából és rendelkezem egy egészséges paranoiaszinttel, úgy döntöttem nem ülök be a kocsijába. Na de mégis, akkor hogy jutottam haza? A szerencse mellém szegődött és még idejében elcsíptem az utolsó ezüst metrót. Maradt a kérdés: jól döntöttem-e, hogy ismét ParaSzilvire hallgattam és nem a naivra?

Szombaton pedig elmentünk jégkorizni a csajokkal. Pontosabban, amíg ők koriztak én addig az időm nagy részét a földön elterülve illetve a korlátba kapaszkodva töltöttem. 
Jégkorizás

UPDATE: Így legyen ötösöm a lottón!! Ma már be se indult a kocsi, mert az aksi lemerült. Két hete károgom, hogy szereltessék meg, mert nem akarok lerobbanni a semmi közepén. Bezzeg ilyenkor nem mondhatom nekik, hogy Én megmondtam... Tuti ki fog találni valami kifogást rá, és a vége az lesz, hogy nekem kellett volna megszereltetni a kocsit.

2014. november 18., kedd

Névnapozás

Már hetek óta mindenki csak a Veterán napi koncertről beszélt, a rádióban, a TV-ben, az újságokban még a csapból is ezt folyt. Merthogy nagyobb durranás volt, mint július 4-én, fellépett Rihanna, Eminem, Bruce Springsteen, Metallica, Meryl Streep, Jack Black és még sokan mások, akik videóüzenetet küldtek. Nem túlzok, ha azt állítom mindenki ott volt, aki DC és körzetében él, konkrétan nyolcszázezren. Akkora volt a tömeg, hogy kitöltötte a Monument és a Capitol között elhúzódó füves területet, ami 3km hosszú. Durva volt, még a metróból is úgy irányítottak ki minket, mint valami marhacsordát. Rengeteg rendőr is jelen volt, ellenőrző kapuval és gépfegyverekkel, valamint mindenhol ki volt írva, hogy se pia, se fegyver szóval viselkedjetek. Ennek ellenére körülöttem minden második ember szívta a füves cigit, olyan volt a hangulat, mint Woodstockban. Nagy élmény volt ott lenni, az biztos.
Ha már nagy élmény, ez a hét bőven tartogatott még meglepetéseket, ugyanis csütörtökön ünnepeltem a névnapom. Bár szerdán este kicsit depis voltam, mert úgy gondoltam itt Amerikában a kutyát se érdekli, hogy nekem névnapom van és a pár Facebook köszöntést leszámítva elég magányos lesz. De! Hostcsaládom nem felejtett el és este készültek egy kis meglepetés ünnepséggel. Vettek tortát, üdvözlőlapot és még ajándékokat is kaptam. Az üdvözlő kártyára pedig mindenki írt valami kedveset, leginkább azt, hogy örülnek, hogy itt vagyok, én vagyok a legjobb  au pair és szeretnek. Egész meghatódtam, pláne amikor megláttam az ajándékomat. Egy laptop táskát a sulihoz. Majd’ eldobtam az agyam, valami elképesztően jól néz ki, barna, bőrtáska és kb. egy heti fizetésembe került. Aznap este hihetetlen emelkedett hangulatban voltam és gondoltam magamban, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ehhez a családhoz kerültem. Mindenkit végigölelgettem és nem győztem hálálkodni.
Névnap
Apropó ölelés, egy kicsit elkanyarodok a témától, nem szándékozom minden egyes bejegyzésben kimacerálni hostaput és most sem ez a szándékom, mert most magamat is kimacerálom vele együtt. Csütörtök óta fájt a torkom, éreztem, hogy begyulladt. Szombaton az egész család ül a kanapén, apuka haldoklik, mert neki is fáj a torka. Mondom nekem is fáj. Senki másnak a családban, csak nekünk. Összenéztünk, és ekkor mindketten ugyanarra gondoltunk: „Biztos tőled kaptam el.” Na, de mikor? Mindig tartjuk a három lépés távolságot, plusz apuka eléggé bacifóbiás. „Ahha, biztos amikor megöleltem csütörtökön…” Láttam az arcán, hogy az ő agya is ezen kattog, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy amiatt az egy ölelés miatt haldoklunk.
Pénteken tovább folytattam saját magam ünneplését és elmentem vásárolni. Úgy gondoltam, hogy a délelőttöt a plázában töltöm, délután pedig pihenek egy kicsit. Francokat, akció volt mindenhol, szóval délelőtt tíztől este hétig vásárolgattam, el is ment a heti fizetésem fele.
Vasárnap cluster meeting és elmentünk laser tag-ezni. Lényeg a lényeg lemostam a pályáról a tizenéves kisfiúkat. Jó móka volt!
Nyuszis pizsama

2014. november 10., hétfő

Múzeumok hétvégéje

Bevallom, már kerek két hónapja vagyok itt és még nem voltam egy múzeumban sem. A mulasztásomat haladéktalanul pótolni kellett, tehát szombati program Kémmúzeum. Nagyon érdekes volt, interaktív kiállítás, James Bond fő gonoszok és igaz történetek valódi kémektől. Vasárnap pedig National Gallery of Art és Madame Tussaud. Nem lesz egy hosszú bejegyzés, nincs mit ragozni ezen, jó volt és kész. Esténként pedig az elengedhetetlen mozi. A nyolc hét alatt eddig hatszor voltam moziban! Tegnap pedig a Big Hero 6-t néztük meg, amit melegen ajánlok mindenkinek, mert szerintem az elmúlt idők legjobb animációs filmje. Ráadásul olyan moziban voltunk, ahol nem sima ülések vannak, hanem nagy bőrfotelek, amit be lehet dönteni és fekve nézed végig a filmet.
Na de hogy legyen egy kis sója is a bejegyzésnek elrepítelek titeket Paraföldjére. Vasárnap éjfél van, horvát lány és én várjuk a metrót, rajtunk kívül csak páran vannak még. Az övé hamarabb jött, könnyes búcsú és már be is szállt. Abban a pillanatban leül mellém egy indiai nő és férfi. A következő beszélgetés zajlott le nagyvonalakban, a nő beszélt:
  • Szia! Nagyon tetszik a hajad, ezzel a piros kabáttal úgy nézel ki, mint Piroska vagy mint egy ukrán lány. Ukrajnából jöttél?
  • -          Köszi. Nem, magyar vagyok.
  • -          Nekünk is van pár magyar ismerősünk. És mi a helyzet otthon?
  • -          Gondolom jól megvannak.
  • -     És mi a helyzet Orbán Viktorral? Hallottuk, hogy tüntetés volt az internetadó miatt. Mit csinálsz itt?
  • -          Igen, én is úgy hallottam. Au pair vagyok.
  • -          A barátnőd, aki az előbb elment a metróval, ő is au pair?
  • -          Igen.
  • -    Látom mindjárt itt van a metró, jó lenne még beszélni. Figyi megadom a számom, jó? (Matatok a táskámban toll és papír után.) Add ide a telefonod majd beírom, az gyorsabb. Persze, a bankkártyám nem kell?
  • -          Mindjárt megvan a toll, írd le egy papírra és majd kereslek.
  • -       Jobb lenne, ha a telefonodat adnád ide, sokkal egyszerűbb lenne az egész. Már itt is van a metró, add már ide a telefonod!


Ekkor begurult a metró én pedig már ott se voltam. Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, hogy csak egy roppant kedves párral vagy trükkös rablókkal találkoztam.

2014. november 5., szerda

Halloween

Szerdán megjöttek az apai nagyszülők. Kellemes csalódás volt, mivel azt vártam, hogy ugyanolyanok lesznek, mint hostapu, de egy teljesen normális, hétköznapi, nyugdíjas házaspárt ismerhettem meg. Pénteken elékezett a nap, amire az egész család már a megérkezésem óta készült: Halloween! Reggel a gyerekek már olyan izgatottak voltak, hogy hat után már jöttek felébreszteni engem. A suliból is hamarabb hazajöttek, és egész délután be voltak zsongva. Vacsora után, pedig felvettük a jelmezünket, pár fotó és irány a trick&treat. Vacsival kapcsolatban egy gondolat: napközben beszélgettem a nagyival és meséltem neki a gulyáslevesről. Mondta, hogy ő is szokott hasonlót csinálni, csak nem levesként, hanem pörköltnek. Mondtam neki, hogy egyszer szívesen megkóstolnám. Mintegy meglepetésként nekilátott főzni és egész délután azt csinálta mondván hostapunak biztos nem lesz kedve vacsorát főzni, mert aznap vizsgázott. Hazaér apuka és benyögi, hogy ő aznapra thai kaját tervezett. Tehát nagyi kajája ki a garázsba, ő pedig nekilátott még másfél óráig thai-t főzni. Amikor már kész volt a gulyásleves-pörkölt-féleség…
Szóval trick&treat. Nagyobb durranásra számítottam, azt hittem több gyerek lesz. Bekopogtunk minden házba, ahol fényt láttunk, az egészet lezavartuk másfél óra alatt. Bár meg kell hagyni láttam pár nagyon jó és cuki jelmezt.
Supergirl
Ezután kezdődött a felnőtt Halloween. Lillával egy felkapott klubot szemeltünk ki DC belvárosában. De előbb be is kellett jutni oda! Otthon is kezd egyre népszerűbb lenni az Uber alkalmazás, ami igazából taxi rendelés okostelefonnal. Térképen kijelzi hol vagy, beírod hová szeretnél menni, kiszámolja mennyibe kerül, megrendeled a taxit, közben kijelzi hány perc múlva ér oda hozzád. A legnagyszerűbb találmány lenne, ha a gyakorlatban is működne. Nyolc órakor megrendeltem a taxit, azt írja hét perc alatt itt van. Aztán tíz perc. Tizenöt. Majd egy üzenet, hogy bocsi, de töröltük a megrendelést. Sebaj majd jön a követező. Öt percre volt tőlem, de a térképen annyit láttam, hogy totál másik irányba ment, mint kellett volna, majd átment DC-be nélkülem. Aztán visszafordult és az öt percből lett húsz, mire ideért. Jól van, jól van, üsse kő ennyi még belefér, a lényeg, hogy már a taxiban ültem. Csak arra nem számítottam, hogy én leszek a navigátor. Merthogy a sofőrnek fogalma sem volt, hogy merre van és nekem kellett irányítanom, hogy mikor merre forduljon. Ezután a hídon ragadtunk több mint fél óráig, majd elszakadt nála a cérna, és ezután padlógázzal mentünk a célállomás felé, közben az én telefonom a sofőr kezében, hogy nézze a térképet. A vezetési stílusáról nem sok jót tudok elmondani, olyan hányingerrel és sápadtam szálltam ki a kocsiból, mint négy kör hullámvasút után. Szegény Lilla pedig majdnem másfél órát várt rám a hidegben. Viszont a buli nagyon jó volt, a szórakozóhely pedig olyasmi, mint otthon a Peaches&Cream vagy a Dokk Café. Irtó jó volt az egész, mindenki beöltözött, csomó ijesztő, maszkos jelmez mellett rengeteg Clark Cent is volt. De itt nincs mese, bármilyen jól is érzed magad, hajnali háromkor felkapcsolják a világítás és mindenki mehet amerre lát. Tehát a kérdés: hogy jutottam haza? Kalandosan. Ugyanis nem egyszerű az élet, pláne nem hajnali háromkor. Újfent megpróbálkoztam az Uberrel, kevesebb sikerrel. Három taxis hívogatott felváltva, hogy hol vagyok, az egyik Chicagoból. Pedig jól adtam meg a címet, a térképen is kijelezte hol vagyok, ráadásul közvetlen a fejem felett bazi nagy betűkkel ki volt írva a házszám is, szóval úgy hittem nem lehet elvéteni, de mégis. Miután negyed órája álldogáltam egyedül a sötétben, megláttam egy fekete kocsit, ami egy Uberautónak nézett ki. Odamentem, hogy remélem értem jött, mert megfagyok most már. Azt mondta, nem én rendeltem őt ide, de hazavisz szívesen. Hohó, várjunk csak! Tuti Uber sofőr vagy te, vagy reggel a vesém nélkül fogok ébredni? Azt mondta Uber fuvarokat is vállal. Két percig még tanakodtam magamban, hogy beszálljak, ne szálljak, de mondom egye fene vigyen haza, van úgyis két vesém. Szerencsémre tényleg Uber sofőr volt és a legnagyobb arc, egész úton beszélgettünk, még a névjegykártyáját is odaadta.
A szombatom csendesen telt, igyekeztem túlesni a másnaposságomon, ami nem volt olyan egyszerű, mert ahogy lementem a konyhába a gyerekek már ugrottak is az ölembe és kérdezgettek, hogy milyen volt és hol voltam és hány cukorkát gyűjtöttek össze.

2014. október 28., kedd

Kalóriaszámláló

Ez a bejegyzés hostapu egyik rigolyájáról fog szólni. Nehéz választani egyet a sok közül, ha mindet felsorolnám kifogynék a lapokból. Tehát a nyertes a kalóriaszámlálás. A legtöbb au pair az első hónapokban felszed pár kilót, én fogytam párat. Annyit kell tudni rólam, hogy imádok enni mindent, ami káros és egészségtelen, rengeteg ételfestékkel, tehát minél több E van benne és annál jobban szeretem. Pofáraesés numero uno: az egész család egészségmániás. Életemben nem ettem még ennyi zöldséget, mint most a két hónap alatt. Ráadásul mindig éhesen megyek lefeküdni, mert vacsorára az a marék krumpli, a két szem brokkoli és az a fél szelet hús nem elégít ki. Ezért kénytelen voltam felhalmozni egy nagy adag dugi-nasit. Amit eléggé féltek, mert apuka hadjáratot indított ellenem és az egészségtelen szokásaim ellen, szóval egyszer ha megtalálja a dugi-nasijaimat tuti elégeti mindet.
Egyik reggel a kicsi kért tőlem egy pohár tejet, én tele is öntöttem a két decis poharat. Ekkor hostanyu rám szól, hogy legközelebb csak félig öntsem, mert túl sok benne a kalória. A tejben? Tényleg? Nem pont az a lényeg, hogy minél többet igyon a gyerek? Múlthéten szerdán pedig apuka kapott el, amikor reggel majdnem befejeltem a müzlistálat, mert majd’ elaludtam. Ezután elkezdtünk beszélni az alvási szokásomról és mondtam neki, hogy nekem tíz óra alvás legalább kell, de kibékülök a tizenkettővel is. Erre közli velem, hogy beteg vagyok, tutira van valami bajom, mert nem normális egy fiatal felnőttnél, hogy nyolc óránál többet tudjon aludni. Ezután felsorolt hatféle betegséget, amiből kettő halálos, hogy ezek közül valamelyik az én bajom. Mondja ezt a hipochondernek… Ezután a fél délelőttömet azzal töltöttem, hogy legugliztam a lehetséges betegségeimet.
Ma reggel is elkapott hostapu, úgy látszik neki nem reggel a reggel anélkül, hogy valamelyik szokásomat kimacerálná. Így kezdte: „Te vagy az első au pair, akit látok, hogy szereti azt a cukros vackot” (utalás a müzlire). Itt letettem a kanalat, mert tudtam, hogy kemény csatára számíthatok. Mondom: „Így van, és a kólát is szeretem.” „Vettem észre, hogy étteremben is állandóan azt iszod. Tudod te azt, hogy később még bánni fogod.” Reggel ennyiben is maradtunk vacsorakor viszont megint felhozta a témát. Most azzal próbált ijesztgetni, hogy összeadta a kalóriát, amit vacsira elfogyasztottunk, ami ezer kalória volt csak az enyém. Ekkor várt volna valami drámai reakciót tőlem, hogy ezer kalória? Megváltoztattad az életem, új színben látom a világot, ezentúl csakis búzán élek! Utána tovább ment az okítás, miszerint most még nem fog meglátszani rajtam, mert fiatal vagyok és vékony, de ha majd öreg leszek és dagadt, majd akkor fogok sírni. (Szabad fordítás, de a mondanivalója lényege ez volt.)
Szóval kapom az ívet rendesen. Ha pedig nem az étkezési szokásaimba köt bele, akkor talál valami mást. Például „Miért vagy mindig mamuszban, tán fázik a lábad?” Akkor te miért vagy mindig cipőben? „Te vagy az első ember, akivel találkoztam, aki úgy önti a müzlit a tálba, hogy először kiveszi a zacskót.” Értsd: Idegesít, ne csináld, öntsd a dobozból azt a rohadt müzlit, mert az őrületbe kergetsz vele!

Ó, nem mellesleg visszatérve az előző bejegyzésemhez: megvan a jogsim! Pénteken elmentem és megcsináltam. Negyvenkérdéses kresz teszt, utána forgalmi vizsga és mindez röpke négy órát vett el az életemből.

2014. október 23., csütörtök

Majdnem jogsim története

Sokáig halogattam, de úgy éreztem múlthéten elérkezett az idő, hogy végre megcsináltassam az amerikai jogosítványomat. Tudniillik itt nem elég a magyar plusz a nemzetközi jogsi, kell még az amerikai is. Miért? Ne kérdezd. Ha német vagy francia vagy, akkor automatikusan megkapod az amerikai jogsit is, azonban ha más országból jöttél, akkor kell írnod egy elméleti tesztet és forgalmi vizsgát is kell tenned. Logika? Az nincs. Tehát Lillával úgy döntöttünk, hogy pénteken túlesünk rajta. Tizenegykor találkozó az iroda előtt, kivártuk szépen a sorunkat, majd közölték velünk, hogy nem lehet ma tesztet csinálni, mert nem működnek a gépek. Nagyszerű, de ha már itt vagyunk, jó lenne mégis ma megcsinálni, tehát irány az alexandriai iroda, ami fél óra kocsival, autópályán. Mint kiderült totál feleslegesen autókáztunk el odáig, merthogy sehol sem működik a rendszer, tehát ott sem lehetett levizsgázni. Na de akkor mikor? Próbáljuk meg szombaton. Megpróbáltuk, szintén semmi. Folyt. köv. holnap.
A kellemetlen az egészben, hogy én eközben beharangoztam hostcsaládomnak, hogy pénteken meglesz a jogsim és ők pedig egy kis ünnepséggel készültek. Lazacot rendeltek és cupcake-t hozattak abból a boltból, ahová csak szülinapokkor mennek. Ezek után kicsit ciki volt a vacsora, hogy jóelőre ittunk a medve bőrére.
Viszont a péntek estém nagyszerűre sikeredett, mert hostcsalád elment, hogy a hajón töltse az éjszakát. De mielőtt elmentek, anyuka mondta, hogy maradt egy fél üveg bor, igyam meg nyugodtan. Szóval pattogattam kukoricát, elindítottam a Pretty Little Liars-t és közben kortyolgattam a boromat. Egyből elmúlt a fejfájásom.
Szombat délután elmentünk piknikezni Great Falls nemzeti parkba, ahol megünnepeltük a horvát lány huszadik szülinapját. Ami itt a legpokolibb év, hiszen már oly közel vagy a legális korhoz, de még mindig nem ihatsz vagy bulizhatsz. 
Great Falls National Park vízesés
Apropó buli, szombat este egy magyar bulin kötöttem ki, szintén Lilla társaságában. Egy Amerikában született magyar srác szülinapja volt, tele más magyarokkal. Azonban az egyetlen ember, akit ismertünk volna a bulin nem jött el, szóval úgy állítottunk be, hogy mi nem ismertünk senkit, és senki sem ismert minket. A buli elment, de inkább azt kérdezd, hogy jutottunk el odáig? Merthogy a megadott címen egy úszómedence és egy parkoló volt, de sehol egy családi ház. Fél órán keresztül köröztünk a kis utcákban keresve hol lehet a buli, majd mikor már kezdtük feladni és felhívtuk a srácot, akkor közölte, hogy nem emlékezett pontosan a címre, ezért hasraütésre benyögött egy házszámot.
A vasárnapom már kevésbé volt érdekes, napközben dolgoztam, este viszont magyar vacsit főztem! Még hostanyu a hét elején benyögte, hogy főzhetnék valamikor egy magyar menüt, mert kíváncsi rá. Szóval kigondoltam, hogy gulyáslevest, brassóit és palacsintát csinálok. Két és fél órámba és egy ujjamba került, de megcsináltam. Meglehetősen jól fogadták, és gyanúsan ízlett nekik, még a gyerekek is dicsérték. Gyanítom anyuka előtte jól befenyítette őket, nehogy le merjék szólni a kajámat. Apuka próbálta viccbe burkolni a kritikáit, miszerint ő ezzel fél óra alatt is elkészült volna, azt hitte ezt nehezebb megcsinálni, valamint több rumlit csináltam, mint ő egy hét alatt. De elég volt egy szúrós pillantás a feleségétől és utána már az egekbe magasztalta a brassóit.
A héten egy láncreakciót indítottam el. Hétfőn a nagy engedetlen és szemtelen volt, ezért a lehető legnagyobb büntetést szabtam ki rá; nincs TV lefekvés előtt. Ami tényleg elég nagy bünti, mivel egy nap csak egy húszperces TV show-t nézhetnek meg, mielőtt aludni mennek. Lett is örihari aznap este eléggé puffogva tért aludni és fújt rám rendesen. Viszont másnap reggel már úgy kelt fel, hogy bocsánatot kért az este miatt és megölelt. Cuki!! Ez az eset azonban emlékeztette apukát, hogy ily módon is gyakorolhatja hatalmát a gyerekek felett, szóval amikor kedden a kicsi fenéken csípte a nagyot, az apja egyből az ágyba küldte vacsi után, nincs TV. Általában egy ilyen mértékű rosszaság esetén csak leszidjuk őket egy kicsit és bocsánatot kell kérniük egymástól, na de nincs TV? Az egy erős túlzás. Ez folytatódott szerdán is, most a nagyon volt a sor megint, mert megrúgta a kicsit, aki provokálta őt. Újfent TV nélkül maradt a nagylány, amit már eléggé zokon vett. Úton a szupi kínai étterem felé úgy összeveszett az apjával, hogy az meg visszafordult és a McDonald’s-ban ettünk végül. Bocsi Szilvi, nincs ma kínai.  

2014. október 14., kedd

Sötét helyek

Már egy hónapja itt vagyok, és itt tartózkodásom eddig legnehezebb estéjén is túlestem. Maradjunk annyiban, hogy a múlthét csütörtök egyikünk napja se volt. Na de elérkezett a szombat, ami azt jelentette, hogy irány DC (megint à még mindig). Hostaputól kaptam egy kupont, amiért ingyen cupcake-t kapok a Georgetown Cupcake-ben, ami néhányatoknak ismerős lehet, a TLC-n DC Cupcakes néven fut. Se az eső, se a hideg idő nem rettentett el minket attól, hogy elmetrózzunk a város másik felére és gyalogoljunk még húsz percet, csak hogy kapjak egy ingyen cupcake-t. Az viszont már inkább, amikor megláttuk a sort. Mert nem csak mi hallottunk már erről a boltról, hanem még száz másik ember is, akik előttünk álltak a sorban. Na, de ha már itt vagyunk kivárjuk a sorunkat. Egy szó mint száz, végül egy citromos és egy répatortással távoztam. Nem értem miért olyan nagy szám, semmi különleges nincs az ízében, inkább túl sok volt a tetején a krém és a moziban jól össze is kentem vele a vadiúj nadrágomat, szóval még mindig neheztelek egy kicsit a sütikre.
A sor
Vége lett a mozinak, kezdett sötétedni és ahogy sétálgattunk, láttuk egy kivilágítatlan épületet neonbetűkkel az ablakán kiírva: Tarot, jóslás. Engem különösebben nem érdekelt a téma, a horvát lányt annál inkább és miután rávilágított arra a tényre, hogy pár nyamvadt ingyen sütiért képesek voltunk fél óráig sorban állni, akkor bizony ide is bemegyünk. Egy szűk kis lépcsőn vezetett az utunk egy bezárt ajtóhoz. Mielőtt még megkönnyebbülhettem volna, hogy ennyi volt, már kattant is a zár és egy ötvenes cigányasszony tessékelt be minket a félhomályos, füstös kis egérlyuknyi lakásba. Miután beléptünk, már be is zárta az ajtót jelezve, hogy innen nem szabadulunk ki egyhamar. Ekkorra már hozzászokott a szemünk a sötéthez és a füsthöz, rögtön észre is vettük, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Két harmincas pasas, whiskyvel a kezében üldögélnek a kanapén. Itt egy kicsit megtorpantunk, de az öreg cigányasszony csak győzködött minket, hogy ne aggódjunk ők nem vendégek, nem kell sorban állnunk. Nem is emiatt aggódtunk… De, ha már itt vagyunk, akkor jósoljunk. A horvát lánnyal kezdte, aki először tarot kártyát szeretett volna, de a nő azt mondta, hogy abban nem olyan jó, ezért inkább jósol neki, ami micsoda véletlen még drágább is. Miután végzett vele, jöttem én, de én szerényen csak egy tenyérjóslást kértem. Nagyobb bakot nem is lőhetett volna azokkal, amiket mondott nekem, egy sem volt igaz. Mikor látta a kétséget a szememben, kanyarított egyet a történeten és kijelentette, hogy 24 évesen megtalálom az igazit – de előtte még gyorsan megkérdezte hány éves is vagyok –  és nagyon figyeljek, mert J betű lesz a nevében. Hurrá. Bár a horvát lány benyalta az egészet és mondta, hogy nem is lehetett volna igazabb, amit mondott. Talán, ha több pénzt sikerült volna kicsikarnia belőlem, talán jobban megerőltette volna magát. A végén megkérdezte honnan jöttem, mondom Magyarország, felcsillan a szeme „Ó talán ismered a népemet, azt hiszem ti romáknak hívjátok.” Ó, hallottam már róluk.
Ezután még nem akartunk hazamenni, úgy döntöttünk még beülünk valahova beszélgetni. Újfent nem egy jó környéken kötöttünk ki, nem igazán volt bizalomgerjesztő egyik pub sem. Szinte mindegyik füstös pincehelység volt, tele kétes kinézetű és szándékú emberekkel. Miután már legalább húsz perce kóboroltunk keresve a megfelelő tavernát, elhatároztam, hogy bemegyünk a következőbe, akármilyen is legyen az. Két lépést tettünk már ott is voltunk, nagy elhatározással beléptem a kocsmába és azzal a lendülettel ki is fordultam, mert abban a pillanatban, hogy betettem a lábam, száz fekete szempár kezdett el méregetni azt sugallva, hogy rohadtul nem tartozom ide. Végül visszamentünk Georgetown-ba és beültünk ott egy szép, világos bárba, ahol éjfélig elbeszélgettünk.


2014. október 9., csütörtök

Gyémántgyűrű-polírozó és rigolyák

Kezdetnek egy kis érdekesség, amit hétfőn fedeztem fel egy drogériában: a boltokban lehet kapni gyémántgyűrű-pucolót, hogy még briliánsabb legyen a briliáns. Ugyanitt vehetsz csináld-magad fogtömést is lehet.
Szombaton a horvát lánnyal elmentünk megnézni az arlington-i temetőt, amit minden egyes háborús filmben megmutatnak. Nem tudok sok érdekességet mondani róla, mivel zárás előtt tíz perccel értünk oda, tehát egy gyors fénykép és már mentünk is. Az egész napot egy plázában töltöttük Pentagon City-ben, ami valljuk be nem egy érdekes dolog. Ami viszont érdekes az az, hogy jutottam haza. Kocsival mentem és a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában álltam le, már az is nagy mutatvány volt kikerülni onnan. A város a Potomac folyó nyugati oldalán fekszik, a keleti oldalon pedig Washington DC helyezkedik el. Úton hazafelé autópályán jöttem, amit nem úgy kell elképzelni, mint itthon az M5-t, hanem hatsávos út, felüljáró, aluljáró, hidak, minden, ami szem-szájnak ingere. Na ne szépítsünk tovább a dolgon a lényeg az, hogy úgy eltévedtem a GPS-szel, hogy háromszor mentem át a hídon DC-be. Ugyanis itt az se mindegy, hogy a belső kettő vagy a külső kettő sávban mész, mert egyszerre csak szétválnak, az egyik elvisz haza, a másik pedig bevisz a városba. Kétszer tettem egy jó nagy kört a reptér felé, mire rájöttem, hogy a belső sávban kellene maradnom. Aztán mire végre jó irányba mentem, a GPS megállás nélkül azt szajkózta, hogy tartsak balra, tartsak balra. Csak ő úgy értette, hogy forduljak balra, tehát én nem fordultam, hanem csak tartottam és voilá megint DC-ben kötöttem ki, ezúttal Georgetown-ban. Lényeg a lényeg a negyedórás útból háromnegyed óra lett…
Valami ilyesmi
Vasárnap ismét cluster meeting, most a DC környéki au paireknek szervezték, legalább százan gyűltünk össze kincsvadászatra. Kis csapatokra oszlottunk, és különböző feladatokat kellett megoldani, mint fényképet készíteni a Fehér Ház előtt vagy elkérni egy idegen névjegykártyáját. És a mi csapatunk győzött! Ennél érdekesebb dolog nem történt velem a héten.

2014. október 1., szerda

Baseball & party

A hétköznapok egyformák, nagyon újat nem tudok mondani, majdnem minden nap ugyanúgy néz ki. A hétvége viszont már sokkal érdekesebb. Pénteken elmentem bulizni, először mióta itt vagyok. Elég érdekesre sikeredett. A hét közepén kaptam egy emailt egy holland lánytól, hogy látta a nevem az au pairek listáján és annyira megörült, mert nem 18 éves német lány vagyok. Szóval elhívott bulizni pénteken, közben ezt a levelet elküldte hét másik lánynak is, így elég színes kis csapat állt össze. Egyre gyakrabban találkozok olyan lányokkal, akik nyíltan azzal a szándékkal jöttek az Egyesült Államokba, hogy férjet keressenek, tehát zöldkártya vadászok. De ami még érdekesebb, hogy mi mindent képesek megtenni ezért. Találkoztam egy észt lánnyal, akinek most járt le a második éve, de már a pasija penthause lakásában él, és azt tervezi, hogy még idén összeházasodnak. Gyűrű még sehol, de biztos benne, hogy összeházasodnak. Mikor kérdeztem mióta vannak együtt, azt válaszolta, hogy még csak pár hónapja, de már égeti a zsebét a zöldkártya. Még ugyanabból a társaságból összebarátkoztam egy costa rica-i lánnyal, akinek szintén nem titkolt célja volt a házasság, de ő hozzátette, hogy még megvárja, hogy leteljen az egy év munkaidő és csak utána kelnek egybe. Majd hozzátette, hogy a pasija már majdnem betöltötte a negyvenet. Kíváncsi vagyok, tudnak egyáltalán a pasijaik róla, hogy még idén nősülni fognak?
Úgy terveztük, hogy egy közeli város, Arlington egyik népszerű szórakozóhelyét fogjuk bevenni, de már a bejáratnál kipenderítettek minket. Ugyanis nem volt nálunk útlevél. Útlevél?? Miért lennék én akkora marha, hogy az egyetlen, felbecsülhetetlen értékű útlevelemmel megyek bele az éjszakába? Jó, hogy nem dobom bele mindjárt a folyóba a többi iratommal együtt… Tehát keresni kellett egy másik szórakozóhelyet, kicsit lentebb adni a színvonalból, hátha így beengednek. Találtunk is egy helyet, ahova kissé logikátlanul, de beengedtek. Itt nem kérték el az útlevelet, de fel kellett mutatnod egy személyit és a bankkártyádat, ami nálam nem volt. Ezért én a rég lejárt magyar diákomat mutattam meg neki, és beengedett. Ne kérdezd milyen elv alapján. Viszont egyet megtanultam, mégpedig azt, hogy az au pairek világában farkastörvények uralkodnak, „eat or be eaten”. Tehát volt egy szerencsétlen kicsi costa rica-i lány, akit két másik latin lány rángatott el, de nem engedték be a szórakozóhelyre. Ott állt a szerencsétlen, majd’ el sírta magát, hogy most mi legyen, mert egy másik városban voltunk, és még alig van itt egy hete, nem ismeri a környéket. A két latina mondta, hogy ne aggódjon majd ők elintézik, mi pedig menjünk be, mindjárt mennek ők is. Azt még hozzá kell tennem, hogy az egyik latin lány volt aznap a sofőr, tehát ő hozta el a kis costa rica-it és a másikat. Alig telt el öt perc már itt is volt a két latina, a costa rica-i nélkül. Kérdeztük, hogy mi lett vele, a válasz: „Elkísértük a közeli metróállomásig. Metrózik vagy taxizik. Most mit kellett volna tennem? Hazavinni? Jó, van egy kis bűntudatom, mivel ott sírt, hogy nem tudja, hogy jut haza, na de Istenem, én tehetek róla? Oldja meg!” A holland lánnyal ekkor összenéztünk, és ugyanarra gondoltunk. Naná, hogy haza kellett volna vinned, te rángattad ide, a te felelősséged. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egy kicsit örült magában, de jó, hogy nem én ragadtam kint…
Szóval elég szedett-vedett társaság volt, így az eleje kicsit nehezen ment. Senki sem volt a táncparketten, csak mi, az észt lány időközben lelépett, a másik két latin lány a telefonján selfiezett végig. Amikor a buli már kezdett haldokolni a holland lány felvetette az ötletet, hogy van egy amerikai haverja, aki most épp egy barátjánál van házibuliban, menjünk el oda.
Így van, én is pont ugyanerre gondoltam drága olvasó, hogy ennek nem lesz jó vége.  Öt külföldi lány egy kanbuli kellős közepén? Ejnye ejnye ezek az előítéletek, pedig igazán jól sült el a végén. Teljesen kulturáltan beer-pongoztunk és beer-flopoztunk hajnali négyig. Közben megismerkedtem egy színésszel, akinek sikerült három másodperc alatt romba döntetem az önbecsülését, mert bármennyi filmet is sorolt fel, hogy miben játszott én még csak nem is hallottam róluk. Haza is ment. Aztán egy másik srác, aki nemrég ért haza az Eurotrip-ről, és amint megtudta, hogy magyar vagyok ódákat zengett Budapestről, még nem járt ott, de biztos jó lehet. Aztán volt egy pasi, aki az a tipikus gazdag ficsúr, papa pénzén élősködik, de sose dolgozott vagy tanult, és amikor megkérdezted, hogy mit csinál, filozófiai mélységekig ecsetelte a semmit.
Baseball meccs
Szombaton pedig baseball meccsre mentünk cluster meeting címmel (cluster meeting= találkozó azokkal az au pairekkel, akik a környéken laknak a counselor szervezésében). A baseballnál érthetetlenebb sport kevesebb van a világon. Úgy mentem ki, hogy azért nagyjából képben voltam a szabályokkal, de másfél óra múlva még mindig nem voltam tisztában azzal, hogy egyáltalán elkezdődött-e a játék. Majd mikor három óra múlva vége lett a meccsnek, mindenki azt harsogta, hogy milyen rövidre sikeredett. A hangulat persze megvolt 37 ezer emberrel. Na de mitől olyan zavarbaejtően érthetetlen számomra a baseball? Alapból az, hogy itt nem időre játszanak, hanem kitudja. A másik pedig, elütik a labdát, aztán mindenki áll öt percig és nem csinál semmit. Komolyan mondom másfél óráig én azt hittem, hogy még csak bemelegítenek. Ennek ellenére kellemes szombat délután volt, pokoli harminc fokos hőséggel, hogy azt hittem bármelyik pillanatban lángra kap a nadrágom, ezért mikor ittam egy kis vizet, mindig locsoltam egy kicsit a nadrágomra is, biztos, ami biztos…
Running sushi étterem

2014. szeptember 22., hétfő

Washington DC

Vasárnap úgy döntöttünk, hogy felfedezzük DC-t négyen (később öten) lányok. Délelőtt volt a találkozó, de már a metrón odafelé is megismerkedtem egy brazil au pairrel. Nem nehéz kiszúrni ki au pair, mert többnyire fogalmuk sincs hol vannak és mit kell csinálni. Ez konkrétan a jegyautomata előtt történt, csak álltunk és néztünk mint borjú az újkapura, majd egymásra pillantottunk és „ Ah, te is au pair vagy?”.
Szóval találkozás a lányokkal a városban, egy francia, egy magyar, egy horvát és később egy spanyol lánnyal. Életemben nem gyalogoltam még ennyit, mint vasárnap. De ami még meglepőbb volt, hogy szeptember vége 30°C és egy felhő se az égen. Tehát a nap végére elég szépen leégtem, a fejem tiszta vörös és meglátszik a top és a nadrág vonala is. Szóval elég jól nézek ki… Megnéztük az összes nevezetességet, tehát minden kötelezőt és mindezt gyalog tettük, ami 6,5km-t jelent. Délben. A tűző napon. Nem jó döntés. De jó volt újra találkozni a lányokkal, és megismerkedni újakkal. 
A Fehér Ház

Délután pedig irány az állatkert! Ami nem lehetett volna nagyobb csalódás, az jó, hogy ingyen van, de nincsenek benne állatok. A budapesti még menőbb is. Az első tíz percben vagy hat üres terület volt, ahol nem voltak állatok. Néha elvétve láttunk egy lovat vagy egyféle majmot öt különböző helyen. Viszont láttam pandát, ami tök cukiii és hatalmas volt a kísértés, hogy ne vegyek egy plüss pandás baseballsapkát…
Tesó

Este a metrón rám tört a paranoia. Ugyanis nekem másik vonalon kellett hazamennem, mint a többieknek, és legalább fél órát várnom kellett, hogy megérkezzen a metró. Miközben ülök a padon, már vagy harmadszor megy el előttem és bámul rám egy fehér negyvenes pasi, narancssárga pólóban és homokszínű térdnadrágban. Tipikus kertvárosi apuka. Tipikus sorozatgyilkos. Szóval míg ezeken gondolkoztam, a kertvárosi-sorozatgyilkos apuka megállt előttem nem messze és állandóan hátrapillantott, hogy ott vagyok-e még. Aztán jött két másik vonali metró és azt figyelte felszállok-e. Majd mikor már jött az én metróm, ugyanabba a kocsiba szállt fel, és kicsit oldalazva ült le, hogy rám lásson, mert én hátrébb ültem. Minden egyes megállónál felém fordult, hogy ugyan leszállok-e. A fejemben már rögtön ott lebegett a kép, hogy megyek egyedül a sötét parkolóban a kocsimhoz és ő meg követ és közben valami vérfagyasztó zene megy. Ja, de közben leszállt a metróról, szóval csak beképzeltem az egészet. Mikor hazaértem, épp a hableányos sorozat ment, apuka köszönt és ugyanaz a szerelés volt rajta is, mint a metrós pasin…!

Az első munkahét

Hétfő reggel kezdtem hivatalosan, szóval vasárnap este egy kicsit ideges voltam, hogy megy az ébresztés, mennyire hallgatnak rám vagy rám se bagóznak. Ehelyett olyan gyorsan elkészültek reggel, hogy még mindig maradt negyedóránk pókerezni, mielőtt elindultunk volna az iskolabuszhoz. Délután balettre kellett vinnem őket, de most még anyuka velem tartott. Rémlik még, amikor azt ecseteltem apuka mennyire imád magyarázni? Nos, hétfő déltől takarítók jöttek hozzánk, este mire hazaértünk a balettról ott találtuk apukát a konyha közepén szétszerelt csappal a kezében, és magyarázza a két szerencsétlen takarítónak, hogy hogyan kell hatékonyan kipucolni a lefolyócsövet. Amit még meg kell tanulnom, hogy nem mindegy hogy kéred meg valamire. Anyuka módszere, hogy úgy kéri meg, mintha ezzel olyan nagy szívességet tenne és élete végéig hálás lesz érte. Tehát nem úgy kérjük meg, hogy hozzon fagyit, hogy „Hozol fagyit légy szíves?”, hanem „Ha lennél oly kedves, és persze időd engedi, nagy segítség lenne számomra és nagy örömet szereznél vele nekünk, ha meglepnél minket egy kis fagyival”.  Az én angoltudásom még nem terjed ki a Jane Austin-féle stílusra, tehát mikor elindultunk a balettra, anyuka megkért, hogy hívjam fel apukát és mondjam neki, hogy jöjjön haza, mert a takarítók még egyedül vannak a házban. Amit én meg is tettem: „Szia. Most indultunk el, gyere haza, mert egyedül vannak a takarítók…légyszi.” Hallottam a vonal végén először a döbbent csöndet, nagy levegőt, majd oké okét. Éreztem, hogy legszívesebben elkezdte volna magyarázni, mi a rendes módja a szívességkérésnek. Imádom a pasast :D
A keddi nap már hosszabb volt, mivel este a szülőknek fogadóórára kellett menni, szóval fél négytől este fél kilencig én voltam a gyerekekkel. Szerencsés vagyok, mert jól nevelik a őket, elég könnyen kezelhetőek, persze azért vannak meredek húzásaik. De este nagyon-nagyon cukik voltak! Még volt idő lefekvésig, szóval kitalálták, hogy bújjunk ágyba mindhárman, én középen és olvassak nekik könyvet. Amit meg is tettem az én gyönyörű akcentusommal egy órán keresztül olvastam az Egy ropi naplójából, amit érthetetlen módon még élveztek is.
Még kedd délben sikerült egy kicsit elszabadulnom otthonról és találkoznom egy magyar au pairrel egy Starbuckban. (Mellesleg az egyetlen magyar au pairrel a környékről, aki pénteken már haza is ment). Kaptam néhány jó tanácsot.
Csütörtökön a legnagyobb problémám az volt, hogy E hazudott a szüleinek a házijáról, ezért nem nézhetett este TV-t, ami azt jelentette, hogy én sem tudtam megnézni a hableányos sorozat részét. Pedig most tartunk a legjobb résznél… 
Szombaton a család úgy döntött, hogy elmennek megint csónakázni, én pedig itthon maradtam lusti napot tartani. Azt terveztem, hogy legalább tízig alszok, ami nem sikerült, mert már nyolctól azt hallgattam, hogy kiabálnak és kergetőznek egymással a lányok. Kettőkor úgy döntöttem, hogy lezuhanyzom és miközben mostam a hajam lépteket hallottam. Szóval gyorsan kiugrottam a zuhany alól, sampon folyik a szemembe, gyorsan bezártam az ajtót, mert biztos voltam benne, hogy egy betörő, de legalább várja meg míg befejezem, addig kirámolhatja a nappalit. De a család jött haza hamarabb és fel se tűnt egészen öt óráig, hogy itthon vannak. Épp a medencében pancsoltak, amikor kimentem és mind a négyen egyszerre kezdtek el örvendezni, hogy de jó, hogy újra látnak és még az apuka is érdeklődést mutatott, zenékről és kajákról beszélgettünk Oké, nem egy hétig voltam távol, ugye?

Este szülők leléptek, egyedül maradtam a gyerekekkel. Elvileg már ötkor el kellett volna menniük, de fél hétkor még itt lébecoltak és ez nagyrészt apuka hibája. Ugyanis elviekben nekem kellett volna elkészítenem a vacsit, gyakorlatilag totál felesleges voltam a konyhában, mert hostapu egy másodpercig sem hagyott magamra. Úgy terveztem, hogy spagettit és tejbegrízt készítek. És micsoda véletlen, apukának pont volt otthon szósz elkészítve. Jólvan, jólvan akkor kifőzöm a tésztát. Hostapu bemutatta nekem a házban fellelhető összes tésztát, hiába mondtam, hogy nekem csak sima spagetti tészta kell. Mikor megfogtam a dobozt, csak csóválta a fejét, hogy az úgy nem lesz jó, ő az én helyemben csavart tésztát főzne, mert arról nem pereg le a hús. Szuper, nem kell már mennetek? Na egyszer írni fogok egy külön bejegyzést apuka rigolyái címmel, mert még sorolhatnám. A gyerekek azonban meglepően jól viselkedtek, ezért megnéztünk két hableányos részt, ami tök izgi volt, mert ott tartottunk, hogy harcolniuk kellett a gonosz hableánnyal. Utána megint bebújtunk az ágyba mindhárman és könyvet olvastam nekik, majd lefekvés előtt még elbeszélgettem a kisebbikkel a piercingekről, hogy csinálják őket, és megszámoltuk nekem mennyi van…

2014. szeptember 15., hétfő

Első napok

A vonatút végére már mindenki nagyon ideges volt, nem is nagyon beszélgettünk, csak néztünk ki az ablakon. Értem hostanyu jött, bepattantunk a kocsiba és már mentünk is hazafelé este tízkor. Washington DC-n keresztül jöttünk és gyorsan körbemutatta a várost. Láttam a Capitoliumot, a Fehér Házat és a Washington-emlékművet is. McLean gyönyörű város, elképesztően szép és nagy házak vannak, minden tiszta és rendezett. A család háza is hatalmas, három szintes, két nappalival, pincében kondi- és moziteremmel, ping pong asztallal. A szobám is elég nagy, van egy kis nappali része, gardróbszoba és fürdőszoba is. Este hostapu készített még nekem vacsorát, közben beszélgettünk. Másnap hostanyu itthon maradt velem, elmagyarázta a házszabályokat, aztán kocsiba pattantunk és körbemutatta a várost is. Az „én” kocsimmal mentünk, ami egy 2008-as Volkswagen Jetta és kaptam egy Iphone-t is. Útközben szóba jött a japán konyha és hogy mindketten szeretjük a szushit, szóval ebédre azt ettünk. Este pedig elmentünk vacsorázni egy családi étterembe a Tysons Cornerben. Mivel az amerikai kaja adag hatalmas, én meg nem szeretem otthagyni az ételt, ezért a menüből a mac&cheese-t választottam, amit ott csak köretként szolgálnak fel. Hostszüleim először úgy néztek rám, mint egy őrültre, majd elmagyarázták, hogy az csak egy köret. Mondtam tudom, de azt szeretném. Jött a pincér, kérdezi ki mit kér, mondom ma&cheese. Még valamit? Nem ennyi lesz. Ugyanúgy nézett rám, mint a hostszülők, majd a hostszülők elkezdtek magyarázkodni a pincérnek, hogy ők sem értik miért ezt akarom. Szóval Amerikában, ha nem kéred ki a nagy adag kaját, akkor vagy hülyének vagy turistának néznek.
Este pedig odaadtam nekik az ajándékokat, legjobban a piának örültek a szülők, kaptak Tokaji aszút, Unicumot és pálinkát is. A gyerekek pedig hiába kaptak tökjó kis naplót, legjobban a Kinder tojásnak örültek.
A szombatom elég pörgősen telt. Reggel még tudtam beszélni a családommal skype-on, de déltől már folyamatosan volt valami program. Délben elmentünk a Subway-hez és ettem egy elég fura szendvicset, azt hiszem nem az lesz a kedvenc helyem. Délután monopolyztam a lányokkal, utána elvittük a kisebbiket szülinapi bulira. Mikor hazaértem, már mehettem is el hostapukával vezetni egy kicsit. Eddig nem nagyon beszélgettünk, de rájöttem, hogy nem igazán szeret beszélni, kivéve, ha magyarázni kell. Egész vezetés alatt be nem állt a szája, szépen elmagyarázott mindent mi hol van, még azt is, amit már tudtam. Szóval a kulcs hostapuhoz, hogy kérdezzek tőle valamit. Bármit, lehet az bármilyen bagatell dolog, imádja elmagyarázni a dolgok működését. Elmentünk együtt bevásárolni, útközben felszedtük L-t a buliból. Mikor hazaértünk még játszottunk egy kicsit, azután kész lett a vacsora, amit hostapu csinált. Eszméletlen jól főz és ad is a megjelenésre, úgy tálalja az ételt, mint egy Michelin-csillagos étteremben. A konyhában nem hagy rendetlenséget, azonnal el kell mosogatni mindent, ráadásul nem szabad berakni a tányérokat csak úgy, először el kell mosogatni kézzel és utána berakni a gépbe. Van egy-két érdekes szokásuk, amit még szoknom kell. Az első az, hogy mindennek megvan a helye és mindent vissza kell tenni oda azonnal. Az egész ház úgy néz ki, mint egy katalógus. Hétfőn jön a takarítónő, és péntek óta úgy várják, mint a mikulást. Hostanyu két napja takarítja a szobákat, hogy mire megjön a takarítónő minden rendben legyen.  A másik pedig, hogy mindig cipőben vannak, sosem veszik le. Szóval a cipőket mindenki a saját szobájában tartja, reggel felkel és felveszi, este lefekvés előtt pedig leveszi.
Vacsora után pedig összeült az egész család és kártyáztunk. Jó muri volt, a gyerekek kétszer is sírva fakadtak, pedig én álltam vesztésre egész végig.
Vasárnapi programnak hajókázást terveztünk. Annapolisban van egy motorcsónakjuk, és nyáron kb. minden hétvégén ott lógnak. Szóval megérkeztünk és megláttam a „csónakot”. Amikor kérdeztem miféle vízi járművük van, azt mondták csónak. Vitorláshajó? Nem, csónak. Nálam a csónak egy fából készült ócskaság, amit neked kell evezni. Szóval akkor mégis vitorlás? Nem, motorcsónak. Még mindig ugyanaz a kép a fejemben, ócska ladik, rozsdás motorral a végén. Na de mikor megláttam leesett miről beszélnek. Hatalmas! Van teteje, felső szint, alsó szint, ahol van WC, konyha és két hálófülke. Mindez fehér bőrülésekkel.

A motorcsónak
Elég izgatott lettem, kíváncsi voltam milyen gyorsan megy és ennek függvényében mennyire leszek tengeribeteg. Negyedóra ácsorgás után a kikötőben rávilágítottak arra a tényre, hogy nem megyünk sehová, mert a motor meghibásodott. Ekkor megérkezett nagynéni és nagybácsi, akik velünk jöttek volna csónakázni. Szóval változott a program és délig a kikötőben ácsorgó csónakon ütöttük el az időt. A felnőttek beszélgettek, addig én a gyerekekkel kártyáztam. Még csak három napja vagyok itt, de már ötféle kártyajátékot megtanultam, Blackjack, ötlapos póker, hétlapos póker, Texas Hold’em és egy negyedik póker, amit E talált ki. Oké, nem csak hazardjátékot tanítottak, vannak rendes kártyajátékok is.
Délben elmentünk a Downtown-ba egy étteremben ebédelni, ahol életem legrosszabb ételét ettem. Persze nekik azt mondtam, hogy sose ettem ennél finomabbat, de csak mert nem én fizettem. Steak saláta volt, de a húsnak fura íze volt, mintha elfelejtették volna befűzerezni. Úton hazafelé a kocsiban a politikáról beszélgettünk, gyorsan be kellett számolnom arról ki a miniszterelnök itthon, miért nem szeretjük, mi a helyzet Erdéllyel és mi folyik Ukrajnában. Aztán kitértünk Trianonra, második világháború és az ’56-os forradalomra is. Mindezt tizenöt percben besűrítve. Ezután az ő politikai helyzetükről beszélgettünk, és ami meglepő, hogy itt pedig senki sem szereti Obama-t. Délután, mikor hazaértünk a gyerekekkel még fürödtünk egy kicsit a medencében, addig a szülők a medence szélén üldögéltek és beszélgettek. Este még megnézhettünk egy részt a H2O hableányos sorozatból, aztán lefekvés. Kezdem úgy érezni magam, mintha én lennék a harmadik gyerek. 

2014. szeptember 12., péntek

Orientáció

Elég sűrűre tervezték a napjainkat, nem sok pihenőt hagytak. Reggel fél hétkor telefonos ébresztés, héttől reggeli és nyolc órától már előadás egész nap. Előző au pair blogokon annyit olvastam a kajáról a hotelben, milyen jó, sokféle és rengeteget adnak. Hamar ki kellett abrándulnom, mert három napig a reggeli vajas kenyér volt. Ennyi volt a kínálat: kenyér vajjal és/vagy lekvárral. Ennyi. Ismétlem ennyi. Se szalámi, se tojás, se szalonna, se zöldség. Szóval két szelet vajas kenyérrel a hasamban ültem végig az előadásokat. Bár az ebéd és a vacsi némivel kielégítőbb volt.
Még az előadás kezdete előtt felszaladtam a szobába, mert ott hagytam pár papírt, amikor csörgött a szobatelefon. Felvettem, beleszóltak „Is this Silvie?”- azt hittem a recepcióról keresnek, gondoltam is magamban, hogy a viharba tudták meg ilyen gyorsan, hogy épp visszajöttem a szobába!? De igaziból host anyukám hívott, hogy beköszönjön, megkérdezze milyen volt az utam, és a lányokkal is sikerült beszélnem. Mondtam is neki, mázlija van, mert egy perccel előbb vagy később hív már nem vagyok itt.
Az előadásokat Sandee tartotta, egy nagyon vicces és szórakoztató nő, így jókedvűen és gyorsan telt az idő. Sokat beszéltünk a kulturális különbségekről, hogy csinálják az amerikaiak, és ne ítélkezzünk, mert nem biztos, hogy ahogy ők rendezik a dolgaikat az rossz, csak más. Szerdán a Vöröskereszttől jöttek, elég unalmas volt, leginkább videókat nézegettünk, mit csináljunk vészhelyzet esetén.  És kitértünk a híres „Never shake a baby” témára is, amit szinte minden au pair blogban megemlítenek, és amiről eddig azt hittem csak egy vicc. De nem.
Kedd este volt a New York City túra, amire nem mentem el, hanem hatan lányok úgy döntöttünk magunktól fedezzük fel a várost. A Time Square-ig jutottunk, nézelődtünk, vásárolgattunk, jól szórakoztunk, viszont elég későn értünk vissza a szállodába, tehát megint nem aludtam sokat.
M&M shop és Times Square
És most jöjjenek az au pairek. Ami érdekes, az ember azt hinné, mindenki meg akar ismerkedni mindenkivel, minél több barátot szerezni, minél több kultúrát megismerni. De ehelyett a német a némettel, a francia a franciával, a lengyel a lengyellel barátkozott. Az egész orientáció alatt több német beszédet hallottam, mint angolt (kb. 160-an voltunk, ebből 80-an voltak csak németek). Ennek ellenére nekem sikerült sokféle lánnyal megismerkedni, összehaverkodni; horvát, lengyel, thai, jamaicai, bolíviai. Ami még érdekes volt számomra, hogy nagyon sok lány úgy jött ki, hogy alig beszél angolul. Francia szobatársammal is hamar kudarcba fulladt mindennemű kísérlet a beszélgetésre, mert alig értett valamit.
Ezt a bejegyzést pedig már a vonaton ülve írom, úton a host családom felé… 

2014. szeptember 11., csütörtök

A repülőút

Nincs sok szerencsém, ha ügyintézésről van szó, pedig ez most nem is rajtam múlott. Miközben az orientáción részt vevő lányok fele már megkapta a repülési infókat szerdán (27-én), a maradék pedig csütörtökön, addig én még szombaton is csak vártam rá. Pénteken azért beszéltem az ügynökséggel, hogy hahó egy kicsi magyarról megfeledkeztetek, visszaírtak, hogy nyugi minden oké. Aznap kaptam még egy levelet, hogy most már az én jegyemet intézik, ne aggódjak, nagyon hamar küldik is. Szuper. A nagyon hamar három napot jelentett.
Tehát hétfőn megkaptam a részleteket. Egy órakor indultam Budapestről, Amszterdamban volt az átszállás. Elvileg Deltával repültem volna, de Royal Dutch Airlines  lett belőle.
Miután kiscsaládomtól könnyes búcsút vettem a reptéren, elindultam totál egyedül a gépemhez. Amszterdamig elég sima utam volt, az ablak mellett ültem és még szendvicset is kaptam.
Leszállás utána nem volt nehéz megtalálni a kaput, ahonnan indult a következő gépem, de legalább húsz percet kellett gyalogolni, mire elértem oda. Ott viszont elég szigorú biztonsági ellenőrzésen kellett átesni, még a vizemet is kidobatták, amit a váróban vettem. Volt egy kabin, ahova be kellett állni széles terpeszben, feltartott kezekkel, ahol beszkenneltek, majd ahogy kiléptem a kabinból, mellette meg kellett várnom az eredményt. Ami elég érdekesre sikeredett, mert erős sárgán világított a jobb oldalam. Félre is húztak, hogy egy kicsit letapizzanak, ugyanis a biztonsági őr(nő) végigtapogatta a melleimet jó alaposan, aztán továbbengedett. És még így is maradt legalább másfél órám a gép indulásáig.
Miközben épp üres tekintettel bámultam magam elé a váróban, hirtelen ott termett mellettem egy görög srác, aki úgy mutatkozott be, hogy én vagyok a jövendőbeli férjed. Hozzá csatlakozott később egy magyar srác is, szóval elég gyorsan telt a várakozás.
A gondok csak ezután következtek, amikor is a gép indulása előtt pár perccel a kapitány bejelentette, hogy páran még csak most csekkoltak be, őket megvárjuk. Ami érdekes volt, mert az előző járaton volt egy pasi, aki öt perccel a gép indulása előtt ért a kapuhoz, de már nem engedték beszállni. Mi pedig várjunk még rájuk fél órát? Szóval röpke egy óra múlva megérkezett egy népes afrikai család, ami vagy húsz embert jelentett. Volt egy hatvanas pasas, aki magával hozta a  gyerekeit, unokáit, rokonait. De! Nem akartak ám akárhova ülni, mert csak elszórtan volt már hely. Ekkor kezdődött az alkudozás a stewardessekkel, hogy had üljenek egymás mellé. Egy laza húsz perc után, mindenki megtalálta a helyét és a gép elkezdett gurulni a kifutópályán, aztán gondolt egyet és visszafordult. Majd a kapitány bejelentette, hogy várjuk a biztonságiakat, mert le kell szállítani pár embert a gépről. Megjöttek a biztonságiak, de mi csak vártunk és vártunk, közben azon gondolkoztunk, hogy nem olyan nagy ez a gép, ugyan mi tart ennyi ideig megtalálni két embert. Egy óra múlva meg is találták az emberüket. Két szomáliai menekült papírok nélkül próbált beosonni az Egyesült Államokba, és majdnem sikerült is. Tehát két óra késéssel végre nekikezdhettünk a nyolc órás repülőútnak. Azért volt némi jó is benne, mert így közelebbről megismerkedhettem két utastársammal. Az egyik egy pasi, aki szintén Washington DC-ben él, és egy New York-i fekete nőt, és nagyon jól elbeszélgettünk.

Nagy nehezen megérkeztünk, eljutottam a hotelbe, ekkor már éjfél volt, tehát bőven ébren voltam már 24 órája. Viszont így is én voltam az első a szobánkban, később csatlakozott egy francia és egy bolíviai lány is. A bolíviai lánynak reggel nagy szájjal meséltem, hogy képzelje két órát késett a gépem, micsoda szörnyűség. Erre ő csak halkan megsúgta, hogy az ő gépe meg öt órát …