A vízumintézés
is elég simán ment, leszámítva pár technikai bakit és azt a tényt, hogy már
megint túlizgultam az egészet.
Először ki
kellett tölteni a DS-160-as vízumkérő űrlapot, ami mindenki kedvence, mert
legalább egy óra kitölteni és olyan értelmes kérdésekre kell válaszolni, mint
1.
Részt vettem-e népirtásban?
2.
Közreműködtem-e emberkereskedelemben?
3.
Támogatok-e terrorszervezeteket?
Erre az
emberkereskedelmes kérdésre legalább háromszor visszatért, biztos, ami biztos.
És még hasonló szépségek, sajnos már elfelejtettem a nagy részét, le kellett
volna írnom, vannak még meredek kérdések.
Megszűnt a
telefonos időpont egyeztetés, most már online kell mindent intézni. Ennek a
legjobban én örültem, mivel gondoltam így megspórolom magamnak az ezer forint percdíjas
telefonbeszélgetést. De a technika közbeszólt és bárhogy próbáltam rányomni az
időpontkérésre folyamatosan azt a hibaüzenetet kaptam, hogy „Pillanatnyilag
nincs szabad időpont”. Ráadásul kártyával se lehetett fizetni, be kellett
sétálnom a bankba utalni. Tehát nem úsztam meg a telefonálgatást, ami hét és
fél perc volt! Ebből kettő volt az élőbeszéd, a többi az egyes gomb folyamatos
nyomogatása a robotnő utasítása szerint. Egy hétfői nap telefonáltam és már
csütörtökön mehettem is reggel 8:15-re. Ennyit a nincs szabad időpontról…
Az ember azt
hinné ennyi izgalom elég is, de nekem rá kellett tennem még egy lapáttal,
és elkezdtem aggódni mi van, ha mégsem kapom meg a vízumot? Az elkövetkező három
napban a facebook csoport agyára mentem az aggályaimmal és a szüntelen
kérdéseimmel. Ugyanis a vízuminterjún valahogy be kell bizonyítanom, hogy haza fogok jönni. Hogyan? Tanulói jogviszony-, munkáltatói igazolással,
tulajdoni lapokkal (ha van a neveden ház vagy autó) vagy bankszámlakivonatokkal.
Mivel nem rég diplomáztam le, munkám még nem volt, nevemen se volt semmi, így
ezek közül nem sokkal szolgálhattam. Egész végig ott cikáztak a rosszabbnál
rosszabb gondolatok a fejemben, hogy az tök jó, hogy eljutottam idáig, már a
célegyenesben vagyok, na de mégis mi lesz, ha ezen bukom el? Mi lesz, ha mégse
mehetek ki Amerikába?
Persze a
félelmeim tök alaptalanok voltak, megspórolhattam volna pár álmatlan éjszakát.
Csütörtök hajnali indulás, nyolc körül már a követségnél voltam, de a bejutás
sem olyan egyszerű. Az épület előtt öt méterrel hatalmas kerítés, biztonsági
őrök és egy kis fülke, ahol először be kell menni. Mint a reptéren beléptető
kapu, táskát a szalagra, át a kapun, telefont és pendrive-t pedig ott kell
hagyni az őröknél. Többet vártam arra, hogy bejussak az épületbe, mint ami a
tényleges ügyintézés volt. Beléptem, sorszámot húztam, majd egy amerikai fiatal
srác összekészítette a papírjaimat, csak az útlevelemet és a két
formanyomtatványt kérte! Először hívtak a hármas ablakhoz, utána a hatoshoz
ujjlenyomat vételre, majd az ötös ablak, ahol már maga az interjú zajlott. Idős
bácsi volt, hat kérdése volt felém:
1.
Voltam-e már az Egyesült Államokban?
2.
Mit fogok csinálni ott?
3.
Hova megyek?
4.
Melyik ügynökséggel?
5.
Ismerem-e már a családot?
6.
Milyen gyerekekre fogok vigyázni?
Ennyi. Azt se
kérdezte meg visszajövök-e egyáltalán, semmit. A következő hétfőn már a
kezemben is tartottam az útlevelemet benne a vízummal.
Szóval leendő au
pairek, akik vízuminterjú előtt álltok, ez az egy dolog, ami miatt tényleg nem
kell izgulnotok, mert tuti megkapjátok.
Szia Szilvi!
VálaszTörlésSzép helyen leszel és az is jó hogy idősebb kislányokra fogsz figyelni.
Milyen facebookos csoport van au pair-eknek? :)
Szia Lilla!
TörlésVan egy magyar csoport Magyar au pairek amerikában névvel. És van még két nemzetközi csoport is, ahova szerintem mindenképpen érdemes csatlakozni, mert elég hasznos dolgokról esik szó: Au pair Advice USA 2 és Au pair in the USA: Questions / Advice / Help. Ezeken kívül persze még rengeteg van :)