Vízum

A vízumintézés is elég simán ment, leszámítva pár technikai bakit és azt a tényt, hogy már megint túlizgultam az egészet.

Először ki kellett tölteni a DS-160-as vízumkérő űrlapot, ami mindenki kedvence, mert legalább egy óra kitölteni és olyan értelmes kérdésekre kell válaszolni, mint

1.      Részt vettem-e népirtásban?

2.      Közreműködtem-e emberkereskedelemben?

3.      Támogatok-e terrorszervezeteket?

Erre az emberkereskedelmes kérdésre legalább háromszor visszatért, biztos, ami biztos. És még hasonló szépségek, sajnos már elfelejtettem a nagy részét, le kellett volna írnom, vannak még meredek kérdések.

Megszűnt a telefonos időpont egyeztetés, most már online kell mindent intézni. Ennek a legjobban én örültem, mivel gondoltam így megspórolom magamnak az ezer forint percdíjas telefonbeszélgetést. De a technika közbeszólt és bárhogy próbáltam rányomni az időpontkérésre folyamatosan azt a hibaüzenetet kaptam, hogy „Pillanatnyilag nincs szabad időpont”. Ráadásul kártyával se lehetett fizetni, be kellett sétálnom a bankba utalni. Tehát nem úsztam meg a telefonálgatást, ami hét és fél perc volt! Ebből kettő volt az élőbeszéd, a többi az egyes gomb folyamatos nyomogatása a robotnő utasítása szerint. Egy hétfői nap telefonáltam és már csütörtökön mehettem is reggel 8:15-re. Ennyit a nincs szabad időpontról…

Az ember azt hinné ennyi izgalom elég is, de nekem rá kellett tennem még egy lapáttal, és elkezdtem aggódni mi van, ha mégsem kapom meg a vízumot? Az elkövetkező három napban a facebook csoport agyára mentem az aggályaimmal és a szüntelen kérdéseimmel. Ugyanis a vízuminterjún valahogy be kell bizonyítanom, hogy  haza fogok jönni. Hogyan? Tanulói jogviszony-, munkáltatói igazolással, tulajdoni lapokkal (ha van a neveden ház vagy autó) vagy bankszámlakivonatokkal. Mivel nem rég diplomáztam le, munkám még nem volt, nevemen se volt semmi, így ezek közül nem sokkal szolgálhattam. Egész végig ott cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejemben, hogy az tök jó, hogy eljutottam idáig, már a célegyenesben vagyok, na de mégis mi lesz, ha ezen bukom el? Mi lesz, ha mégse mehetek ki Amerikába?

Persze a félelmeim tök alaptalanok voltak, megspórolhattam volna pár álmatlan éjszakát. Csütörtök hajnali indulás, nyolc körül már a követségnél voltam, de a bejutás sem olyan egyszerű. Az épület előtt öt méterrel hatalmas kerítés, biztonsági őrök és egy kis fülke, ahol először be kell menni. Mint a reptéren beléptető kapu, táskát a szalagra, át a kapun, telefont és pendrive-t pedig ott kell hagyni az őröknél. Többet vártam arra, hogy bejussak az épületbe, mint ami a tényleges ügyintézés volt. Beléptem, sorszámot húztam, majd egy amerikai fiatal srác összekészítette a papírjaimat, csak az útlevelemet és a két formanyomtatványt kérte! Először hívtak a hármas ablakhoz, utána a hatoshoz ujjlenyomat vételre, majd az ötös ablak, ahol már maga az interjú zajlott. Idős bácsi volt, hat kérdése volt felém:

1.      Voltam-e már az Egyesült Államokban?

2.      Mit fogok csinálni ott?

3.      Hova megyek?

4.      Melyik ügynökséggel?

5.      Ismerem-e már a családot?

6.      Milyen gyerekekre fogok vigyázni?

Ennyi. Azt se kérdezte meg visszajövök-e egyáltalán, semmit. A következő hétfőn már a kezemben is tartottam az útlevelemet benne a vízummal.

Szóval leendő au pairek, akik vízuminterjú előtt álltok, ez az egy dolog, ami miatt tényleg nem kell izgulnotok, mert tuti megkapjátok.