A vízumintézés
is elég simán ment, leszámítva pár technikai bakit és azt a tényt, hogy már
megint túlizgultam az egészet.
Először ki
kellett tölteni a DS-160-as vízumkérő űrlapot, ami mindenki kedvence, mert
legalább egy óra kitölteni és olyan értelmes kérdésekre kell válaszolni, mint
1.
Részt vettem-e népirtásban?
2.
Közreműködtem-e emberkereskedelemben?
3.
Támogatok-e terrorszervezeteket?
Erre az
emberkereskedelmes kérdésre legalább háromszor visszatért, biztos, ami biztos.
És még hasonló szépségek, sajnos már elfelejtettem a nagy részét, le kellett
volna írnom, vannak még meredek kérdések.
Megszűnt a
telefonos időpont egyeztetés, most már online kell mindent intézni. Ennek a
legjobban én örültem, mivel gondoltam így megspórolom magamnak az ezer forint percdíjas
telefonbeszélgetést. De a technika közbeszólt és bárhogy próbáltam rányomni az
időpontkérésre folyamatosan azt a hibaüzenetet kaptam, hogy „Pillanatnyilag
nincs szabad időpont”. Ráadásul kártyával se lehetett fizetni, be kellett
sétálnom a bankba utalni. Tehát nem úsztam meg a telefonálgatást, ami hét és
fél perc volt! Ebből kettő volt az élőbeszéd, a többi az egyes gomb folyamatos
nyomogatása a robotnő utasítása szerint. Egy hétfői nap telefonáltam és már
csütörtökön mehettem is reggel 8:15-re. Ennyit a nincs szabad időpontról…
Az ember azt
hinné ennyi izgalom elég is, de nekem rá kellett tennem még egy lapáttal,
és elkezdtem aggódni mi van, ha mégsem kapom meg a vízumot? Az elkövetkező három
napban a facebook csoport agyára mentem az aggályaimmal és a szüntelen
kérdéseimmel. Ugyanis a vízuminterjún valahogy be kell bizonyítanom, hogy haza fogok jönni. Hogyan? Tanulói jogviszony-, munkáltatói igazolással,
tulajdoni lapokkal (ha van a neveden ház vagy autó) vagy bankszámlakivonatokkal.
Mivel nem rég diplomáztam le, munkám még nem volt, nevemen se volt semmi, így
ezek közül nem sokkal szolgálhattam. Egész végig ott cikáztak a rosszabbnál
rosszabb gondolatok a fejemben, hogy az tök jó, hogy eljutottam idáig, már a
célegyenesben vagyok, na de mégis mi lesz, ha ezen bukom el? Mi lesz, ha mégse
mehetek ki Amerikába?
Persze a
félelmeim tök alaptalanok voltak, megspórolhattam volna pár álmatlan éjszakát.
Csütörtök hajnali indulás, nyolc körül már a követségnél voltam, de a bejutás
sem olyan egyszerű. Az épület előtt öt méterrel hatalmas kerítés, biztonsági
őrök és egy kis fülke, ahol először be kell menni. Mint a reptéren beléptető
kapu, táskát a szalagra, át a kapun, telefont és pendrive-t pedig ott kell
hagyni az őröknél. Többet vártam arra, hogy bejussak az épületbe, mint ami a
tényleges ügyintézés volt. Beléptem, sorszámot húztam, majd egy amerikai fiatal
srác összekészítette a papírjaimat, csak az útlevelemet és a két
formanyomtatványt kérte! Először hívtak a hármas ablakhoz, utána a hatoshoz
ujjlenyomat vételre, majd az ötös ablak, ahol már maga az interjú zajlott. Idős
bácsi volt, hat kérdése volt felém:
1.
Voltam-e már az Egyesült Államokban?
2.
Mit fogok csinálni ott?
3.
Hova megyek?
4.
Melyik ügynökséggel?
5.
Ismerem-e már a családot?
6.
Milyen gyerekekre fogok vigyázni?
Ennyi. Azt se
kérdezte meg visszajövök-e egyáltalán, semmit. A következő hétfőn már a
kezemben is tartottam az útlevelemet benne a vízummal.
Szóval leendő au
pairek, akik vízuminterjú előtt álltok, ez az egy dolog, ami miatt tényleg nem
kell izgulnotok, mert tuti megkapjátok.
