Az utolsó bejegyzés

Már két hete készülök erre a bejegyzésre, folyamatosan gyűjtögetem mit is írhatnék. Az előző óta sokat nyaggatnak, hogy bökjem már ki végre hova megyek, így nem húzom tovább az időt, leírom most a bejegyzés hátralévő részét meg az olvassa, akit érdekel.

Új családhoz megyek? Nem. Elhagyom az Államokat? Igen. Hazamegyek? Nem. Hát akkor? Japánba. Micsoda?? Úgy bizony.  Ahogy már említettem korábban még tavasszal elvégeztem a CELTA képzést, ami lehetőséget biztosít arra, hogy angolt taníthassak a világon bárhol. Őszintén szólva nem volt egy könnyű menet munkát találni pláne nem Japánban, ugyanis ott még rá vannak állva, hogy angol tanár csak anyanyelvű lehet (amerikai, kanadai, brit, ausztrál… stb.) Mégiscsak sikerült összehozni, mégis csak úgy gondolták, hogy én is megfelelek. Na de ennyit erről, a blog nem Japánról szól, hanem az au pair életemről Washington D.C.-ben, ami most a végéhez közeledett.

Ahogy azt ti is észrevettétek, kezdeti blogírási lelkesedésem megcsappant néhány hónap elteltével és a heti bejegyzésekből havi lett. A kezdeti lelkesedést és az újdonság varázsát felváltotta a szürke hétköznapok és a mozgalmas hétvégék, ami után se időm, se kedvem nem volt írogatni. Ezúttal elnézést kérek mindenkitől, aki számított volna a rendszeres és gyakoribb írásokra.

Milyen volt az elmúlt egy évem? Emlékezetes. Annyi élményt és tapasztalatot szereztem, mint az elmúlt húsz évben soha. Megtanultam milyen egyedül, a saját magam lábán állni, kaptam hatalmas pofonokat az élettől, de mindemellett történt velem rengeteg jó dolog is. Azt hiszem soha nem lett volna esélyem olyan embereket megismerni, olyan barátokat szerezni, mint itt. Ki mondhatja el még magáról, hogy a legjobb barátai thaiok, horvátok, bolgárok, finnek, franciák és még sokan mások? Mielőtt kijöttem volna elolvastam szinte az összes ezzel kapcsolatos blogot és egyvalamit észrevettem; szinte senki se beszélt a negatívumokról, úgy tűnt mintha mindenki csak a jót említi meg és ódzkodik a rosszaktól. Azt is megértem, hogy ez miért van, mert elég kárörvendő nép vagyunk, és senki nem akarja beismerni nyíltan, hogy az ittlétnek bizony vannak árnyoldalai is, mert nem akarjuk megszerezni az örömet az otthoni kárörvendőknek, tisztelet a kivételeknek.

Amit elsőnek megemlítenék, mint negatívum az pedig az érzelmi kimerültség. A munka fizikai oldala egyáltalán nem nehéz, sőt! Szellemileg sem nagy kihívás, ha már elérsz egy bizonyos szintet angolban, akkor már nem fog egyáltalán lefárasztani a sok angol szöveg és beszéd. Az érzelmi kimerültség viszont más kérdés. Az még hangyán, hogy fiatalon, teljesen egyedül ott vagy egy idegen országban, ahol az elején még senkit se ismersz és nincsenek barátaid, ráadásul nagyon sokan szenvednek a honvágytól is (megjegyezném, hogy ebből én kimaradtam). Viszont ami engem konkrétan kifárasztott az az, hogy a munkahelyemen laktam. Vegyük például, hogy este hét órakor lejárt a munkaidőm és akkor még nincs kalap, kabát viszlát holnap, hanem még megvacsorázunk együtt, ÉN elmosogatok, majd amikor felvonszolnám magam a szobámba, akkor jut eszükbe a gyerekeknek, hogy nézzek velük TV-t és bújjak oda hozzájuk és legyen meg a családi idill. Ilyenkor ritkán mondhatsz nemet, mert a szülők közben árgus szemekkel figyelnek téged, hogy na most mit fogsz csinálni. Szóval a hét óra helyett lesz az fél kilenc is, mire végre visszahúzódhatsz a szobádba. Vagy éppen egy szombaton lustizást terveztél délelőttre, de amikor lemész meginni a reggeli kávédat, abban a pillanatban rád veti magát két gyerek és hirtelen nagyon sok mesélnivalójuk támad. Ők nincsenek tisztában azzal, hogy neked munkaidőd van, és ha épp szabadnapos vagy, akkor a hátad közepére se kívánod őket. Ezt nem mondhatod nekik és ne is tedd, inkább tekintsenek rád úgy, mint egy nővérre, mint egy beosztottra. Szóval hiába vagy szabadnapos, nem hajthatod el a gyerekeket, vagy a családod, és tegyenek úgy egész hétvégén, mintha nem is léteznél. Szóval au pairnek lenni 24 órás dolog.

A másik és egyben legnagyobb hátránya az au pairségnek, hogy egy idő után már munkaként tekintesz a gyerekekre. Már nem tudod élvezni a társaságukat, mert beivódik, hogy egy gyerek közelében lenni és foglalkozni vele egyenlő a munkával. Szó szerint az összes au pair, akivel eddig találkoztam, amikor szóba került a gyerek téma, mindenki a leghatározottabban elhatárolódott attól, hogy a jövőben saját gyerekük legyen. Mindenki ugyanazzal az indokkal: most már tudom milyen, ha családod/gyereked van és köszönöm szépen nem kérek ebből. Aztán persze ez egy idővel megváltozhat, de egy kicsit félelmetes, hogy ennyire gyerek-ellenessé válnak a lányok.

Most pár szó a családomról. Ritka nagy szerencsém volt velük, sajnos ők a kisebbségbe tartoznak, az amerikai hostcsaládok nagy része elviselhetetlen. Nem azt mondom, nekem is megvoltak a magam harcai, nekünk is voltak súrlódásaink elég rendesen, de azt kell, hogy mondjam, hogy végig korrektek voltak velem. Habár az amerikai családok, köztük az enyém is szereti hangoztatni, hogy családtagként tekintenek ránk, ami nagyon szépen hangzik, de sose lesz igaz. Hostapuval a kapcsolatom távolságtartó volt. Túlságosan is különböztünk, ebből adódóan nem igazán tudtuk elviselni és megérteni a másikat. Ezalatt az egy év alatt mást se csinált, csak kiszekált a világból az étkezési szokásaimmal. Bármit ettem vagy csináltam az rossz volt. Egyik reggel rántottát készítettem magamnak, amikor odasomfordált a hátam mögé és megkérdezte, hogy hányszor vertem fel a tojást. Mondom gőzöm sincs, de jó alaposan felvertem. Ezután egy húszperces fejmosás következett, hogy a tojást pontosan nyolcvanszor kell felverni, mert az állaga akkor lesz jó. Az English muffint pedig ne késsel vágjam ketté, hanem kézzel, mert a textúrája akkor lesz a tökéletes. A legújabb sláger-csesztetés pedig a joghurtom. Ugyanis tíz hónap után végre találtam egy olyan joghurtot, aminek nincs karton íze és szívesen fogyasztom (Danone gyümölcsdzsem alul és natúr joghurt felül). Amint meglátta kitépte a kezemből a joghurtot, majd közölte velem, hogy 24g cukor van benne. Mondtam nem érdekel. Erre jött megint a fejmosás, hogy már én se vagyok fiatal, nem fogok mindig így kinézni és tönkreteszem magam azzal, hogy ezt a cukros joghurtot eszem. Határozott véleménye van a tejfogyasztásról is. A gyerekek nem ihatnak egy pohár tejet, mert túl sok kalória van benne. Mikor egyszer megjegyeztem, hogy miért is ne ihatnának egy kis tejet, hiszen abban van a kalcium. Ekkor kaján vigyor terült el az arcán, itt már tudtam, hogy befutottam a málnásba. Kérdezte, hogy honnan veszem én azt, hogy jót tesz nekem a tej, és hogy kalcium van benne. Mondom ezt mindenki tudja. Na de mégis honnan? Mondom anyukámtól. Na és ő honnan tudja? Az ő anyjától. Na és ő? Az ő anyjától. Egészen az Árpád-házig mentünk vissza, mire kibökte, hogy ezt egy merő hazugság, amit a kormány talált ki. Igen? Melyik? Az amerikai vagy a magyar? Az ő válasza az volt, hogy a mindenkori kormány, tök mindegy melyik ország. Egy világméretű tej-összeesküvést leplezett le…

Hostanyu az a tipikus szemedbe mosolyog, közben hátba szúr típus. Mindig olyan nagylelkűen ajánlott fel mindent és egyezett bele mindenbe, hogy amikor szaván fogtam és tényleg kértem is valamit, na az már nem tetszett neki. Amikor engedélyt kértem, hogy elvégezhessem az iskolát boldogan beleegyezett, amikor azonban elvégeztem azt, utána kibukott belőle, hogy mekkora áldozatott kellett tennie neki azért, hogy én iskolába járhassak és nyíltan kifejezte nemtetszését. Másrészről, amikor megkaptam a tanári állást Japánban, úgy alakult, hogy egy héttel hamarabb kell távoznom, mint ahogy az tervezve volt. Amikor ezt közöltem vele, széles mosollyal azt arcán mondta, hogy ne aggódjak emiatt, ő mindenben támogat, egy hét nem olyan nagy ügy. Két nappal később, amikor kérvényeztem a repülőjegyemet az ügynökségnél, ők közölték velem, hogy csak fix indulási időpontjaik vannak, és egy hét helyett 10 nappal hamarabb fogok távozni. Tehát a különbség 3 nap. Amikor ezt elmondtam, hostanyu totál kiakadt, hatalmas botrányt csapott és megfogadta magában, hogy a hátralévő időmet megkeseríti majd. És ezt be is tartotta, így esett, hogy 10 hónap felhőtlen boldogság után, két hónap szenvedés várt rám. De ekkor már nem érdekelt semmi, hiszen a cél ott lebegett a szemeim előtt; Japán.

És most a lányokról. Szerencsés voltam velük, mert messze nem olyan elkényeztetettek és neveletlenek, mint az amerikai gyerekek többsége. Talán könnyebb dolgom is volt, hogy lányaim voltak, ragaszkodóbbak voltak és úgy éreztem mintha két húgom lett volna. Azonban nagyon érzelmesek is. Nem telt el olyan nap, hogy ne sírtak volna valami hülyeség miatt, ne vesztek volt össze a legjelentéktelenebb dolgon vagy épp ne vágtak volna hisztit, ha valamit nem kaptak meg.

A végkifejlet azonban mindenképp pozitív kicsengésű. Habár ebben a bejegyzésben, nagyobb hangsúlyt kaptak a negatívumok, összességében a jó dolgok mellett csak elenyészőek a rosszak. Sokkal több pozitív élményt szereztem, mint negatívat. Megérte? Abszolút! Ha visszamehetnék az időbe, akkor is ugyanúgy kijönnék ide, mert tényleg megkéri és nagyon sokat tanul az ember. Szóval, ha még csak vacillálsz azon, hogy kigyere-e vagy sem, vagy még nem tudod mihez kezdj az életeddel, akkor mindenképp vágj bele, mert csak nyerni tudsz ezzel.

Utolsó bejegyzésem végéhez közeledtem, ideje lezárni az egész blogot és elköszönni tisztességesen.  Blogot ilyen formában már nem fogok vezetni, ha mégis kedvet kapok újra, akkor az már vlog formájában fogom tenni, vagyis YouTube videó blogot fogok vezetni, de ez még csak a jövő zenéje. Egy élmény volt megosztani veletek hétköznapi kalandjaimat, remélem azért ti is jól szórakoztatok. Legyen szép napotok! ありがとうございます!

Au pair

A melegbár

Utolsóelőtti bejegyzés. Kinek lassan, kinek gyorsan, de eltelt egy év mióta az Államokba költöztem. Most kicsit búcsúzós hangulatban vagyok, de meghagyom azt az utolsó bejegyzésre, amiben lezárok mindent, ugyanis nem fogom tovább folytatni a blogot. Most kicsit húzom az idegeiteket, hogy hová megyek ezután a következő bejegyzésben – ami két héten belül várható – mindent leírok részletesen, azt is, amit eddig nem mertem. De annyit elárulok, hogy nem Washington D.C.-ben fogok ezentúl élni.

Mindannyiunk legnagyobb bánatára Ivana eltávozott közülünk – na, nem az örök vadászmezőkre – hanem hazament Horvátországba. Előtte csaptunk neki egy hatalmas bulit – jómagam szervezésével – ami nagyon nagyra sikeredett. Ivana óhajának megfelelően meggyőztem az egész baráti társaságot, hogy öltözzenek teljes feketébe, annak ellenére, hogy odakint 36^oC volt. Egy nagyon jó kis ázsiai étterembe mentünk, ahol csudijó koktélokat ittunk és csudijó grillezett lazacot ettem teriyaki módon elkészítve.

Na de amióta nincs Ivana szabadidőmet a thai lányokkal töltöm, amit roppant módon élveznék, ha nem kéne minden percben rájuk szólni, hogy beszéljenek angolul, mert egy büdös szót nem értek. Egy héttel ezelőtt hostcsaládom lelépett Alaszkába, úgyhogy enyém volt az egész ház. Egész hétvégén tivornyáztam, vasárnap pedig egy hatalmas medencés bulit csaptam, ahová minden barátom eljött. Állati buli volt, viszont az egész hétfőt takarítással töltöttem, ami annyira már nem volt üdítő.

Kedden viszont Oi egy boston-i barátnője jött látogatóba, aki hasonló nézeteket vall, mint ő. És most itt ki is térnék, hogy ki is valójában Oi. Facebookon szinte minden második képen együtt vagyunk és elég sokszor nekem szegezték már a kérdést, hogy ki az a kínai fiú melletted? Tán a barátod? Nos, az a kínai fiú igazából egy thai lány, egy tom. Gondolom már hallottatok a ladyboy-okról Thaiföldön, akik ugye azok a gyönyörű lányok, akik egy plusz szerszámmal vannak ellátva. Ezzel ellentétben a tomok, azok a lányok, akik a megszólalásig hasonlítanak egy fiúhoz, de mégsem azok.

Szóval kedd este nyakunkba vettük a várost a két tom és jómagam. Elég érdekesen mutatott kis csapatunk, nem kevesen meg is bámultak minket, mert nem tudtak hova tenni engem. Kívülről az jött le, hogy két cuki meleg srác között mi az ördögöt keres az a szőke? Ennek ellenére én már nagyon izgatott voltam, mert most mentem el életemben először egy melegbárba. És ugye nekem, ha melegbár, akkor egyből a Fiúk a klubból vagy a Szex és New York egy-egy jelenete ugrik be. Azt hittem, hogy itt minden szivárványból és unikornisból van, félmeztelen csokornyakkendős cukifiúk a felszolgálók és, hogy majd egy lépést se tudok megtenni anélkül, hogy egy lány ne akarna felszedni. Hamar összetört a képzeletbeli rózsaszín szemüvegem, ugyanis totálisan úgy nézett ki, mint bármelyik sportbár, ahol épp karaoke estet tartottak. És el kell, hogy mondjam rám se bagózott senki. Talán nem volt elég meleg az aurám, de senki sem akart felcsípni még csak felém se pillantottak. Na, jól van, azért volt egy magányos meleg pasi, aki megkérdezte, hogy nem akarok-e karaokézni vele. Viszont Oi-nak és a barátnőjének hatalmas sikere volt a meleg pasik körében! Ugyanis úgy néztek ki, mint két cuki ázsiai fiúcska, akik idekeveredtek azzal a fura szőkével. Szóval azon az estén senki se csajozott be, én meg úgy döntöttem, hogy maradok a saját csoportomban és legközelebb megpróbálok valami normális pasit összeszedni.