Az első munkahét

Hétfő reggel kezdtem hivatalosan, szóval vasárnap este egy kicsit ideges voltam, hogy megy az ébresztés, mennyire hallgatnak rám vagy rám se bagóznak. Ehelyett olyan gyorsan elkészültek reggel, hogy még mindig maradt negyedóránk pókerezni, mielőtt elindultunk volna az iskolabuszhoz. Délután balettre kellett vinnem őket, de most még anyuka velem tartott. Rémlik még, amikor azt ecseteltem apuka mennyire imád magyarázni? Nos, hétfő déltől takarítók jöttek hozzánk, este mire hazaértünk a balettról ott találtuk apukát a konyha közepén szétszerelt csappal a kezében, és magyarázza a két szerencsétlen takarítónak, hogy hogyan kell hatékonyan kipucolni a lefolyócsövet. Amit még meg kell tanulnom, hogy nem mindegy hogy kéred meg valamire. Anyuka módszere, hogy úgy kéri meg, mintha ezzel olyan nagy szívességet tenne és élete végéig hálás lesz érte. Tehát nem úgy kérjük meg, hogy hozzon fagyit, hogy „Hozol fagyit légy szíves?”, hanem „Ha lennél oly kedves, és persze időd engedi, nagy segítség lenne számomra és nagy örömet szereznél vele nekünk, ha meglepnél minket egy kis fagyival”.  Az én angoltudásom még nem terjed ki a Jane Austin-féle stílusra, tehát mikor elindultunk a balettra, anyuka megkért, hogy hívjam fel apukát és mondjam neki, hogy jöjjön haza, mert a takarítók még egyedül vannak a házban. Amit én meg is tettem: „Szia. Most indultunk el, gyere haza, mert egyedül vannak a takarítók…légyszi.” Hallottam a vonal végén először a döbbent csöndet, nagy levegőt, majd oké okét. Éreztem, hogy legszívesebben elkezdte volna magyarázni, mi a rendes módja a szívességkérésnek. Imádom a pasast :D

A keddi nap már hosszabb volt, mivel este a szülőknek fogadóórára kellett menni, szóval fél négytől este fél kilencig én voltam a gyerekekkel. Szerencsés vagyok, mert jól nevelik a őket, elég könnyen kezelhetőek, persze azért vannak meredek húzásaik. De este nagyon-nagyon cukik voltak! Még volt idő lefekvésig, szóval kitalálták, hogy bújjunk ágyba mindhárman, én középen és olvassak nekik könyvet. Amit meg is tettem az én gyönyörű akcentusommal egy órán keresztül olvastam az Egy ropi naplójából, amit érthetetlen módon még élveztek is.

Még kedd délben sikerült egy kicsit elszabadulnom otthonról és találkoznom egy magyar au pairrel egy Starbuckban. (Mellesleg az egyetlen magyar au pairrel a környékről, aki pénteken már haza is ment). Kaptam néhány jó tanácsot.

Csütörtökön a legnagyobb problémám az volt, hogy E hazudott a szüleinek a házijáról, ezért nem nézhetett este TV-t, ami azt jelentette, hogy én sem tudtam megnézni a hableányos sorozat részét. Pedig most tartunk a legjobb résznél… 

Szombaton a család úgy döntött, hogy elmennek megint csónakázni, én pedig itthon maradtam lusti napot tartani. Azt terveztem, hogy legalább tízig alszok, ami nem sikerült, mert már nyolctól azt hallgattam, hogy kiabálnak és kergetőznek egymással a lányok. Kettőkor úgy döntöttem, hogy lezuhanyzom és miközben mostam a hajam lépteket hallottam. Szóval gyorsan kiugrottam a zuhany alól, sampon folyik a szemembe, gyorsan bezártam az ajtót, mert biztos voltam benne, hogy egy betörő, de legalább várja meg míg befejezem, addig kirámolhatja a nappalit. De a család jött haza hamarabb és fel se tűnt egészen öt óráig, hogy itthon vannak. Épp a medencében pancsoltak, amikor kimentem és mind a négyen egyszerre kezdtek el örvendezni, hogy de jó, hogy újra látnak és még az apuka is érdeklődést mutatott, zenékről és kajákról beszélgettünk Oké, nem egy hétig voltam távol, ugye?

Este szülők leléptek, egyedül maradtam a gyerekekkel. Elvileg már ötkor el kellett volna menniük, de fél hétkor még itt lébecoltak és ez nagyrészt apuka hibája. Ugyanis elviekben nekem kellett volna elkészítenem a vacsit, gyakorlatilag totál felesleges voltam a konyhában, mert hostapu egy másodpercig sem hagyott magamra. Úgy terveztem, hogy spagettit és tejbegrízt készítek. És micsoda véletlen, apukának pont volt otthon szósz elkészítve. Jólvan, jólvan akkor kifőzöm a tésztát. Hostapu bemutatta nekem a házban fellelhető összes tésztát, hiába mondtam, hogy nekem csak sima spagetti tészta kell. Mikor megfogtam a dobozt, csak csóválta a fejét, hogy az úgy nem lesz jó, ő az én helyemben csavart tésztát főzne, mert arról nem pereg le a hús. Szuper, nem kell már mennetek? Na egyszer írni fogok egy külön bejegyzést apuka rigolyái címmel, mert még sorolhatnám. A gyerekek azonban meglepően jól viselkedtek, ezért megnéztünk két hableányos részt, ami tök izgi volt, mert ott tartottunk, hogy harcolniuk kellett a gonosz hableánnyal. Utána megint bebújtunk az ágyba mindhárman és könyvet olvastam nekik, majd lefekvés előtt még elbeszélgettem a kisebbikkel a piercingekről, hogy csinálják őket, és megszámoltuk nekem mennyi van…