Már egy
hónapja itt vagyok, és itt tartózkodásom eddig legnehezebb estéjén is túlestem.
Maradjunk annyiban, hogy a múlthét csütörtök egyikünk napja se volt. Na de
elérkezett a szombat, ami azt jelentette, hogy irány DC (megint à még mindig).
Hostaputól kaptam egy kupont, amiért ingyen cupcake-t kapok a Georgetown
Cupcake-ben, ami néhányatoknak ismerős lehet, a TLC-n DC Cupcakes néven fut. Se
az eső, se a hideg idő nem rettentett el minket attól, hogy elmetrózzunk a
város másik felére és gyalogoljunk még húsz percet, csak hogy kapjak egy ingyen
cupcake-t. Az viszont már inkább, amikor megláttuk a sort. Mert nem csak mi
hallottunk már erről a boltról, hanem még száz másik ember is, akik előttünk
álltak a sorban. Na, de ha már itt vagyunk kivárjuk a sorunkat. Egy szó mint
száz, végül egy citromos és egy répatortással távoztam. Nem értem miért olyan
nagy szám, semmi különleges nincs az ízében, inkább túl sok volt a tetején a
krém és a moziban jól össze is kentem vele a vadiúj nadrágomat, szóval még
mindig neheztelek egy kicsit a sütikre.
 |
| A sor |
Vége lett a
mozinak, kezdett sötétedni és ahogy sétálgattunk, láttuk egy kivilágítatlan
épületet neonbetűkkel az ablakán kiírva: Tarot, jóslás. Engem különösebben nem
érdekelt a téma, a horvát lányt annál inkább és miután rávilágított arra a
tényre, hogy pár nyamvadt ingyen sütiért képesek voltunk fél óráig sorban
állni, akkor bizony ide is bemegyünk. Egy szűk kis lépcsőn vezetett az utunk
egy bezárt ajtóhoz. Mielőtt még megkönnyebbülhettem volna, hogy ennyi volt, már
kattant is a zár és egy ötvenes cigányasszony tessékelt be minket a
félhomályos, füstös kis egérlyuknyi lakásba. Miután beléptünk, már be is zárta
az ajtót jelezve, hogy innen nem szabadulunk ki egyhamar. Ekkorra már
hozzászokott a szemünk a sötéthez és a füsthöz, rögtön észre is vettük, hogy
nem vagyunk egyedül a szobában. Két harmincas pasas, whiskyvel a kezében
üldögélnek a kanapén. Itt egy kicsit megtorpantunk, de az öreg cigányasszony
csak győzködött minket, hogy ne aggódjunk ők nem vendégek, nem kell sorban
állnunk. Nem is emiatt aggódtunk… De, ha már itt vagyunk, akkor jósoljunk. A
horvát lánnyal kezdte, aki először tarot kártyát szeretett volna, de a nő azt mondta,
hogy abban nem olyan jó, ezért inkább jósol neki, ami micsoda véletlen még
drágább is. Miután végzett vele, jöttem én, de én szerényen csak egy
tenyérjóslást kértem. Nagyobb bakot nem is lőhetett volna azokkal, amiket mondott
nekem, egy sem volt igaz. Mikor látta a kétséget a szememben, kanyarított egyet
a történeten és kijelentette, hogy 24 évesen megtalálom az igazit – de előtte
még gyorsan megkérdezte hány éves is vagyok – és nagyon figyeljek, mert J betű lesz a
nevében. Hurrá. Bár a horvát lány benyalta az egészet és mondta, hogy nem is
lehetett volna igazabb, amit mondott. Talán, ha több pénzt sikerült volna
kicsikarnia belőlem, talán jobban megerőltette volna magát. A végén megkérdezte
honnan jöttem, mondom Magyarország, felcsillan a szeme „Ó talán ismered a
népemet, azt hiszem ti romáknak hívjátok.” Ó, hallottam már róluk.
Ezután még nem
akartunk hazamenni, úgy döntöttünk még beülünk valahova beszélgetni. Újfent nem
egy jó környéken kötöttünk ki, nem igazán volt bizalomgerjesztő egyik pub sem.
Szinte mindegyik füstös pincehelység volt, tele kétes kinézetű és szándékú
emberekkel. Miután már legalább húsz perce kóboroltunk keresve a megfelelő tavernát,
elhatároztam, hogy bemegyünk a következőbe, akármilyen is legyen az. Két lépést
tettünk már ott is voltunk, nagy elhatározással beléptem a kocsmába és azzal a
lendülettel ki is fordultam, mert abban a pillanatban, hogy betettem a lábam,
száz fekete szempár kezdett el méregetni azt sugallva, hogy rohadtul nem
tartozom ide. Végül visszamentünk Georgetown-ba és beültünk ott egy szép,
világos bárba, ahol éjfélig elbeszélgettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése