Tudom, már nem
halogathatom tovább az újabb bejegyzést. Sok minden történt és még több mindent
elfelejtettem ezalatt az egy hónap alatt, de azért igyekszem összefoglalni. Két
hét múlva végzek a sulival és azt kell, hogy mondjam, nagyon fogom sajnálni.
Nem emlékszem már kifejtettem-e részletesen, hogy mi ez és mit nyerek vele, ha
elvégzem. Certificate in English Language Teaching to Adults, röviden CELTA.
Tehát miután elvégzem ezt a képzést, bárhol a világban taníthatok angolt. Leegyszerűsítve,
angoltanárképzés. A legjobb az egészben a real classroom experience vagyis
minden héten igazi diákokat tanítok, ami elég izgalmas és egyben nagy kihívás
is, de nagyon élvezem. Örülök, hogy valami hasznosat is csinálok, amíg itt
vagyok.
 |
| Tanítás közben |
Tavaszi szünetben a
család elutazott a Virgin-szigetekre, én pedig egyedül maradtam a házban egy
teljes hétig. Meg kell, hogy mondjam, nem viseltem elég jól. Nem mehettem
utazni, mert a suliból nem lehet hiányozni egy napot sem, ráadásul a macskára
is nekem kellett vigyázni, és az összes barátom dolgozott vagy utazott, szóval
jóformán magamra maradtam. De hogy ne teljen izgalom nélkül a hét, sikerült
magamra hívnom a rendőröket… Nagyon jó környéken lakunk, inkább azt mondanám,
hogy már-már túlságosan is unalmas, mert annak az esélye, hogy itt valami is
történjen – betörés vagy akármi – egyenlő a nullával. De azért minden ház fel van
szerelve riasztóval, amit én esténként be is kapcsoltam, biztos, ami biztos
alapon. Egyik reggel azonban olyan szép idő volt, úgy döntöttem, hogy a
teraszon fogom meginni a reggeli kávémat. Ahogy kinyitottam az ajtót, éktelen
nagy sípolás vette kezdetét, még a légvédelmi riasztónak sincs ekkora hangja, a
macska gyorsan beiszkolt a kanapé alá. Ja, hogy elfelejtettem kikapcsolni a
riasztót… Két lépésben ott teremtem a készülék előtt, gyorsan beütöttem a
számkódot, el is hallgatott, de ekkor már késő volt. Csöngött a telefon, a
biztonsági cég hívott, hogy mi a helyzet. Lányos zavaromban a lehető
leggyanúsabban viselkedtem, elkezdtem össze-vissza beszélni, hogy a tulajék
nincsenek itthon, de ne aggódjon én viszont igen, és semmi baj nincs, ne jöjjenek
ki… stb. Na, ennél gyanúsabb már nem is lehettem volna, a nő lecsapta a
telefont, negyed óra múlva pedig már a rendőrség kopogott az ajtón. Végül nagy
nehezen sikerült elmagyaráznom nekik, hogy én itt lakom és csak elfelejtettem
kikapcsolni a riasztót, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Azért a rendőr
gyorsan körülszaglászott a házban, majd elkérte a jogsimat és nyilvántartásba
vett.
A húsvétot egy thai templomban töltöttem, mert miért is ne és mert akkor volt a thai újév. Egyórányira tőlünk van egy thai templom, odamentünk. Az egész úgy nézett ki, mint a Szeleifalusi napok. Rengeteg kaja és részeg öregek karaokéztak lassú thai szerelmes számokra.
 |
| Thai templomban |
Más izgalmas dolog, A
nincs többé a képben. Úgy tűnik nem a legjobb emberismerő vagyok. Viszont
történt valami, ami azóta sem hagy nyugodni. A sulihoz legközelebbi
metrómegálló arról híres, hogy rengeteg hajléktalan tanyázik ott. Látni
mindenféle népséget arrafelé, de többnyire ártalmatlanok. Na jó, volt már rá
példa, nem is egyszer, hogy éjszaka, suli után hazafelé mentem volna le a
metróaluljáróba, pénzt kunyeráltak tőlem, nem adtam, erre belém kötöttek, majd
lerasszistáztak. Érdekes jelenség, de itt a fehér ember akármit csinál, vagy
nem csinál, mindenért rasszista… Na de nem is ez a lényeg, nem erről akartam
beszélni. Ebben a hajléktalan tanyában csak öreg, fekete, félbolond férfiak
laknak, nem is szoktam tudomást venni róluk, csak elmegyek mellettük és
reménykedem, hogy aznap nem kötnek belém. Azonban egyik este valami olyat
láttam, amit azóta se hagy nyugodni, és azóta is bánom, hogy nem tettem semmit.
Nem messze a metrólejárattól egy korombeli fiú ült törökülésben. Fehér arca
borzasztó sápadt volt, beesett és nagyon megviselt, sötét lila karikák a szeme
alatt, ráncos és kráteres volt a bőre, nagyon súlyos drogfüggő látszatát
keltette. Iszonyú sovány volt, már egy jó ideje nem ehetett rendesen, de mégsem
tűnt tipikus hajléktalannak, hanem inkább olyannak, aki nemrég került az
utcára. Miniszoknyát, melltartót és egy toppot viselt, a melltartó pedig
lecsúszott majdnem a hasáig. Ahogy közelítettem felé, megálltam egy pillanatra,
azt sem tudtam mi tévő legyek. Mondani próbált valamit, inkább ordítani, de
szavakat már nem tudott formálni, csak hangokat adott ki, de olyan
kétségbeesetten próbált beszélni és akárhogy is próbálkozott egyetlen értelmes
szót sem tudott kimondani, a drog teljesen elvette az eszét, látszott rajta,
hogy nagyon szenved. Én meg csak ott álltam és néztem. Oda szerettem volna
menni és megnézni, hogy rendben van-e, esetleg mentőt hívni hozzá, vagy csak
egy kis pénzt adni neki, bár nem koldult. Azonban megfordult a fejemben, mi van,
ha kés van nála? Mi van, ha már annyira elvesztette az eszét és az önuralmát,
hogy ha közelebb megyek, akkor megtámad? Miért nem vesz senki se tudomást róla?
Miért mennek el mellette szenvtelen arccal, ahogy én is? Merthogy úgy döntöttem
inkább elfordítom a fejem és nem veszek tudomást róla. Két nappal később,
amikor ismét suliba mentem, már nem volt ott, és azóta se láttam.
