Az amerikai

Két hete jobb index nélkül vezetek, lapos kerekekkel. Valószínű, hogy még két hétig legalább így fogok vezetni. Biztos vagyok benne, hogy amíg le nem robbanok a hatsávos autópálya közepén, addig a kutyát se fogja érdekelni. Na de majd akkor kit fogok riasztani, hogy jöjjön értem, de most azonnal? Úgy van, ki se kell mondanom a nevét. Tudjukki. Nem írom le a teljes sztorit, mert szeretnék legalább egy olyan bejegyzést, ahol nem macerálom ki. Meg nem is akarom, hogy félreértsétek, nagyon is jó sorom van itt, szeretem a családot, de valakit muszáj piszkálnom és mindig Tudjukki ad rá okot. Nem írom le a nevét, mert mi van, ha elolvassa? Bár kicsit késő ezen rágódni, mert akkor át kellene írnom az előző tizenhét bejegyzést is. Szóval mostantól Tudjukki lesz a neve. Legalábbis addig, amíg el nem felejtem minek szólítottam eddig, és valami új megszólítást ki nem találok.

Engedd meg, hogy kicsapongjak még egy kicsit. Egy idő után az ember itt hihetetlen paranoiás lesz. Olyanok miatt is elkezdesz aggódni, ami eddig nem is érdekelt. Az amerikai mindig fél valamitől. Nemrég kaptunk egy brosúrát a gyerekek sulijából, ami az Ebolára hívja fel a figyelmet, óvintézkedések, utasítások és a vírus elszabadulásának lehetséges következményeit taglalja. Majd a legvégén apró betűvel feltüntetik, hogy nincs ok a pánikra, mert ebben a térségben soha nem fog kiütni a járvány. De azért félj. Vagy épp az „If you see something, say something” jelenség, vagyis ha látsz valamit, mondj valamit. Ezt a szlogent legalább óránként lenyomják a TV-ben, rádióban. Ha buszpályaudvaron, vonatállomáson, reptéren, köztéren, plázában vagy bárhol máshol látsz egy gazdátlan bőröndöt, azonnal hívd a rendőrséget. Tehát, ha te tudatlan turistaként vársz a vonatra, közben elmész mosdóba és a bőröndödet otthagyod az ajtó előtt, mert nem akarod becipelni, mire kiérsz egy tucat rendőr fog téged elkísérni, miközben tűzszerészek hatástalanítják a táskádat. Amikor pedig bankszámlát nyitottam egy táblára ki volt írva: „Segítsen a kormánynak a terrorizmus elleni küzdelemben, ha bankszámlát szeretne nyitni, kérem készítse elő személyi igazolványát és lakcímigazoló dokumentumait.” Bármit el lehet adni egy amerikainak azzal a szöveggel, hogy a terrorizmus elleni harcot segítik ezzel. Ha katona vagy, vagy voltál, akkor szinte mindent megkapsz és bárhova bejutsz féláron. Van külön military discount mindenre.

Na de visszakanyarodva rám ott tartottam, hogy csütörtökön koncertre mentem a horvát lánnyal. (Szegénynek illene már nevet adnom.) Elég jó kis koncert volt, koreai rapperekkel. Sok hozzáfűzni valóm nincs a koncerthez, viszont a hazafelé út már izgisebb volt. 

Amikor vége lett, rohannunk kellett, hogy elérjük az utolsó metrót. Szaladtunk az aluljáróban, amikor megláttam, hogy a miénk már ott állt, félrelöktem mindenkit, így épphogy sikerült elérnünk. Megnyugodva ültünk a metróban, beszélgettünk egy sráccal, aki szintén ott volt a koncerten. Kiderült, hogy harmadik generációs magyar és eléggé igyekezett felcsípni minket. Mikor megkönnyebbült mosollyal az arcomon odafordulok Ivanahoz, hogy örülök, hogy elértük az ezüst metrót, akkor egy másik pasas mellettünk kinyögi, hogy ez a kékvonal, és épp dél felé megyünk, nem nyugatra. Hoppá. Na de még jó, hogy időben észbe kaptunk, így a legközelebbi csatlakozásnál leszálltunk, csakhogy még mindig nem az ezüst metróra, hanem a narancsra. Miért? Mert az hamarabb jött, de legalább már nyugat felé mentem. Eközben Ivana leszállt, én meg kettesben maradtam a hapsival, aki volt kedves és felajánlotta, hogy úgyis az ő megállójánál fogok leszállni, üljek be a kocsijába, majd ő elvisz a megállómig, ahol leparkoltam a kocsit. Várj, mi? Üljek be egy vadidegen kocsijába? Na ez most vagy egy roppant kedves ajánlat, vagy sorozatgyilkos vagy. Egyből az eszembe jutott az indiai pár, akik el akarták kérni a telefonom. Most meg haza akart vinni valaki. Micsoda kedves emberek élnek itt Amerikában. De mivel hoztam magammal a magyarok borúlátásából és rendelkezem egy egészséges paranoiaszinttel, úgy döntöttem nem ülök be a kocsijába. Na de mégis, akkor hogy jutottam haza? A szerencse mellém szegődött és még idejében elcsíptem az utolsó ezüst metrót. Maradt a kérdés: jól döntöttem-e, hogy ismét ParaSzilvire hallgattam és nem a naivra?

Szombaton pedig elmentünk jégkorizni a csajokkal. Pontosabban, amíg ők koriztak én addig az időm nagy részét a földön elterülve illetve a korlátba kapaszkodva töltöttem. 

Jégkorizás

UPDATE: Így legyen ötösöm a lottón!! Ma már be se indult a kocsi, mert az aksi lemerült. Két hete károgom, hogy szereltessék meg, mert nem akarok lerobbanni a semmi közepén. Bezzeg ilyenkor nem mondhatom nekik, hogy Én megmondtam... Tuti ki fog találni valami kifogást rá, és a vége az lesz, hogy nekem kellett volna megszereltetni a kocsit.

Névnapozás

Már hetek óta mindenki csak a Veterán napi koncertről beszélt, a rádióban, a TV-ben, az újságokban még a csapból is ezt folyt. Merthogy nagyobb durranás volt, mint július 4-én, fellépett Rihanna, Eminem, Bruce Springsteen, Metallica, Meryl Streep, Jack Black és még sokan mások, akik videóüzenetet küldtek. Nem túlzok, ha azt állítom mindenki ott volt, aki DC és körzetében él, konkrétan nyolcszázezren. Akkora volt a tömeg, hogy kitöltötte a Monument és a Capitol között elhúzódó füves területet, ami 3km hosszú. Durva volt, még a metróból is úgy irányítottak ki minket, mint valami marhacsordát. Rengeteg rendőr is jelen volt, ellenőrző kapuval és gépfegyverekkel, valamint mindenhol ki volt írva, hogy se pia, se fegyver szóval viselkedjetek. Ennek ellenére körülöttem minden második ember szívta a füves cigit, olyan volt a hangulat, mint Woodstockban. Nagy élmény volt ott lenni, az biztos.

Ha már nagy élmény, ez a hét bőven tartogatott még meglepetéseket, ugyanis csütörtökön ünnepeltem a névnapom. Bár szerdán este kicsit depis voltam, mert úgy gondoltam itt Amerikában a kutyát se érdekli, hogy nekem névnapom van és a pár Facebook köszöntést leszámítva elég magányos lesz. De! Hostcsaládom nem felejtett el és este készültek egy kis meglepetés ünnepséggel. Vettek tortát, üdvözlőlapot és még ajándékokat is kaptam. Az üdvözlő kártyára pedig mindenki írt valami kedveset, leginkább azt, hogy örülnek, hogy itt vagyok, én vagyok a legjobb  au pair és szeretnek. Egész meghatódtam, pláne amikor megláttam az ajándékomat. Egy laptop táskát a sulihoz. Majd’ eldobtam az agyam, valami elképesztően jól néz ki, barna, bőrtáska és kb. egy heti fizetésembe került. Aznap este hihetetlen emelkedett hangulatban voltam és gondoltam magamban, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ehhez a családhoz kerültem. Mindenkit végigölelgettem és nem győztem hálálkodni.

Névnap

Apropó ölelés, egy kicsit elkanyarodok a témától, nem szándékozom minden egyes bejegyzésben kimacerálni hostaput és most sem ez a szándékom, mert most magamat is kimacerálom vele együtt. Csütörtök óta fájt a torkom, éreztem, hogy begyulladt. Szombaton az egész család ül a kanapén, apuka haldoklik, mert neki is fáj a torka. Mondom nekem is fáj. Senki másnak a családban, csak nekünk. Összenéztünk, és ekkor mindketten ugyanarra gondoltunk: „Biztos tőled kaptam el.” Na, de mikor? Mindig tartjuk a három lépés távolságot, plusz apuka eléggé bacifóbiás. „Ahha, biztos amikor megöleltem csütörtökön…” Láttam az arcán, hogy az ő agya is ezen kattog, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy amiatt az egy ölelés miatt haldoklunk.

Pénteken tovább folytattam saját magam ünneplését és elmentem vásárolni. Úgy gondoltam, hogy a délelőttöt a plázában töltöm, délután pedig pihenek egy kicsit. Francokat, akció volt mindenhol, szóval délelőtt tíztől este hétig vásárolgattam, el is ment a heti fizetésem fele.

Vasárnap cluster meeting és elmentünk laser tag-ezni. Lényeg a lényeg lemostam a pályáról a tizenéves kisfiúkat. Jó móka volt!

Nyuszis pizsama

Múzeumok hétvégéje

Bevallom, már kerek két hónapja vagyok itt és még nem voltam egy múzeumban sem. A mulasztásomat haladéktalanul pótolni kellett, tehát szombati program Kémmúzeum. Nagyon érdekes volt, interaktív kiállítás, James Bond fő gonoszok és igaz történetek valódi kémektől. Vasárnap pedig National Gallery of Art és Madame Tussaud. Nem lesz egy hosszú bejegyzés, nincs mit ragozni ezen, jó volt és kész. Esténként pedig az elengedhetetlen mozi. A nyolc hét alatt eddig hatszor voltam moziban! Tegnap pedig a Big Hero 6-t néztük meg, amit melegen ajánlok mindenkinek, mert szerintem az elmúlt idők legjobb animációs filmje. Ráadásul olyan moziban voltunk, ahol nem sima ülések vannak, hanem nagy bőrfotelek, amit be lehet dönteni és fekve nézed végig a filmet.

Na de hogy legyen egy kis sója is a bejegyzésnek elrepítelek titeket Paraföldjére. Vasárnap éjfél van, horvát lány és én várjuk a metrót, rajtunk kívül csak páran vannak még. Az övé hamarabb jött, könnyes búcsú és már be is szállt. Abban a pillanatban leül mellém egy indiai nő és férfi. A következő beszélgetés zajlott le nagyvonalakban, a nő beszélt:

• Szia! Nagyon tetszik a hajad, ezzel a piros kabáttal úgy nézel ki, mint Piroska vagy mint egy ukrán lány. Ukrajnából jöttél?
• -          Köszi. Nem, magyar vagyok.
• -          Nekünk is van pár magyar ismerősünk. És mi a helyzet otthon?
• -          Gondolom jól megvannak.
• -     És mi a helyzet Orbán Viktorral? Hallottuk, hogy tüntetés volt az internetadó miatt. Mit csinálsz itt?
• -          Igen, én is úgy hallottam. Au pair vagyok.
• -          A barátnőd, aki az előbb elment a metróval, ő is au pair?
• -          Igen.
• -    Látom mindjárt itt van a metró, jó lenne még beszélni. Figyi megadom a számom, jó? (Matatok a táskámban toll és papír után.) Add ide a telefonod majd beírom, az gyorsabb. Persze, a bankkártyám nem kell?
• -          Mindjárt megvan a toll, írd le egy papírra és majd kereslek.
• -       Jobb lenne, ha a telefonodat adnád ide, sokkal egyszerűbb lenne az egész. Már itt is van a metró, add már ide a telefonod!

Ekkor begurult a metró én pedig már ott se voltam. Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, hogy csak egy roppant kedves párral vagy trükkös rablókkal találkoztam.

Halloween

Szerdán megjöttek az apai nagyszülők. Kellemes csalódás volt, mivel azt vártam, hogy ugyanolyanok lesznek, mint hostapu, de egy teljesen normális, hétköznapi, nyugdíjas házaspárt ismerhettem meg. Pénteken elékezett a nap, amire az egész család már a megérkezésem óta készült: Halloween! Reggel a gyerekek már olyan izgatottak voltak, hogy hat után már jöttek felébreszteni engem. A suliból is hamarabb hazajöttek, és egész délután be voltak zsongva. Vacsora után, pedig felvettük a jelmezünket, pár fotó és irány a trick&treat. Vacsival kapcsolatban egy gondolat: napközben beszélgettem a nagyival és meséltem neki a gulyáslevesről. Mondta, hogy ő is szokott hasonlót csinálni, csak nem levesként, hanem pörköltnek. Mondtam neki, hogy egyszer szívesen megkóstolnám. Mintegy meglepetésként nekilátott főzni és egész délután azt csinálta mondván hostapunak biztos nem lesz kedve vacsorát főzni, mert aznap vizsgázott. Hazaér apuka és benyögi, hogy ő aznapra thai kaját tervezett. Tehát nagyi kajája ki a garázsba, ő pedig nekilátott még másfél óráig thai-t főzni. Amikor már kész volt a gulyásleves-pörkölt-féleség…

Szóval trick&treat. Nagyobb durranásra számítottam, azt hittem több gyerek lesz. Bekopogtunk minden házba, ahol fényt láttunk, az egészet lezavartuk másfél óra alatt. Bár meg kell hagyni láttam pár nagyon jó és cuki jelmezt.

Supergirl

Ezután kezdődött a felnőtt Halloween. Lillával egy felkapott klubot szemeltünk ki DC belvárosában. De előbb be is kellett jutni oda! Otthon is kezd egyre népszerűbb lenni az Uber alkalmazás, ami igazából taxi rendelés okostelefonnal. Térképen kijelzi hol vagy, beírod hová szeretnél menni, kiszámolja mennyibe kerül, megrendeled a taxit, közben kijelzi hány perc múlva ér oda hozzád. A legnagyszerűbb találmány lenne, ha a gyakorlatban is működne. Nyolc órakor megrendeltem a taxit, azt írja hét perc alatt itt van. Aztán tíz perc. Tizenöt. Majd egy üzenet, hogy bocsi, de töröltük a megrendelést. Sebaj majd jön a követező. Öt percre volt tőlem, de a térképen annyit láttam, hogy totál másik irányba ment, mint kellett volna, majd átment DC-be nélkülem. Aztán visszafordult és az öt percből lett húsz, mire ideért. Jól van, jól van, üsse kő ennyi még belefér, a lényeg, hogy már a taxiban ültem. Csak arra nem számítottam, hogy én leszek a navigátor. Merthogy a sofőrnek fogalma sem volt, hogy merre van és nekem kellett irányítanom, hogy mikor merre forduljon. Ezután a hídon ragadtunk több mint fél óráig, majd elszakadt nála a cérna, és ezután padlógázzal mentünk a célállomás felé, közben az én telefonom a sofőr kezében, hogy nézze a térképet. A vezetési stílusáról nem sok jót tudok elmondani, olyan hányingerrel és sápadtam szálltam ki a kocsiból, mint négy kör hullámvasút után. Szegény Lilla pedig majdnem másfél órát várt rám a hidegben. Viszont a buli nagyon jó volt, a szórakozóhely pedig olyasmi, mint otthon a Peaches&Cream vagy a Dokk Café. Irtó jó volt az egész, mindenki beöltözött, csomó ijesztő, maszkos jelmez mellett rengeteg Clark Cent is volt. De itt nincs mese, bármilyen jól is érzed magad, hajnali háromkor felkapcsolják a világítás és mindenki mehet amerre lát. Tehát a kérdés: hogy jutottam haza? Kalandosan. Ugyanis nem egyszerű az élet, pláne nem hajnali háromkor. Újfent megpróbálkoztam az Uberrel, kevesebb sikerrel. Három taxis hívogatott felváltva, hogy hol vagyok, az egyik Chicagoból. Pedig jól adtam meg a címet, a térképen is kijelezte hol vagyok, ráadásul közvetlen a fejem felett bazi nagy betűkkel ki volt írva a házszám is, szóval úgy hittem nem lehet elvéteni, de mégis. Miután negyed órája álldogáltam egyedül a sötétben, megláttam egy fekete kocsit, ami egy Uberautónak nézett ki. Odamentem, hogy remélem értem jött, mert megfagyok most már. Azt mondta, nem én rendeltem őt ide, de hazavisz szívesen. Hohó, várjunk csak! Tuti Uber sofőr vagy te, vagy reggel a vesém nélkül fogok ébredni? Azt mondta Uber fuvarokat is vállal. Két percig még tanakodtam magamban, hogy beszálljak, ne szálljak, de mondom egye fene vigyen haza, van úgyis két vesém. Szerencsémre tényleg Uber sofőr volt és a legnagyobb arc, egész úton beszélgettünk, még a névjegykártyáját is odaadta.

A szombatom csendesen telt, igyekeztem túlesni a másnaposságomon, ami nem volt olyan egyszerű, mert ahogy lementem a konyhába a gyerekek már ugrottak is az ölembe és kérdezgettek, hogy milyen volt és hol voltam és hány cukorkát gyűjtöttek össze.

Kalóriaszámláló

Ez a bejegyzés hostapu egyik rigolyájáról fog szólni. Nehéz választani egyet a sok közül, ha mindet felsorolnám kifogynék a lapokból. Tehát a nyertes a kalóriaszámlálás. A legtöbb au pair az első hónapokban felszed pár kilót, én fogytam párat. Annyit kell tudni rólam, hogy imádok enni mindent, ami káros és egészségtelen, rengeteg ételfestékkel, tehát minél több E van benne és annál jobban szeretem. Pofáraesés numero uno: az egész család egészségmániás. Életemben nem ettem még ennyi zöldséget, mint most a két hónap alatt. Ráadásul mindig éhesen megyek lefeküdni, mert vacsorára az a marék krumpli, a két szem brokkoli és az a fél szelet hús nem elégít ki. Ezért kénytelen voltam felhalmozni egy nagy adag dugi-nasit. Amit eléggé féltek, mert apuka hadjáratot indított ellenem és az egészségtelen szokásaim ellen, szóval egyszer ha megtalálja a dugi-nasijaimat tuti elégeti mindet.

Egyik reggel a kicsi kért tőlem egy pohár tejet, én tele is öntöttem a két decis poharat. Ekkor hostanyu rám szól, hogy legközelebb csak félig öntsem, mert túl sok benne a kalória. A tejben? Tényleg? Nem pont az a lényeg, hogy minél többet igyon a gyerek? Múlthéten szerdán pedig apuka kapott el, amikor reggel majdnem befejeltem a müzlistálat, mert majd’ elaludtam. Ezután elkezdtünk beszélni az alvási szokásomról és mondtam neki, hogy nekem tíz óra alvás legalább kell, de kibékülök a tizenkettővel is. Erre közli velem, hogy beteg vagyok, tutira van valami bajom, mert nem normális egy fiatal felnőttnél, hogy nyolc óránál többet tudjon aludni. Ezután felsorolt hatféle betegséget, amiből kettő halálos, hogy ezek közül valamelyik az én bajom. Mondja ezt a hipochondernek… Ezután a fél délelőttömet azzal töltöttem, hogy legugliztam a lehetséges betegségeimet.

Ma reggel is elkapott hostapu, úgy látszik neki nem reggel a reggel anélkül, hogy valamelyik szokásomat kimacerálná. Így kezdte: „Te vagy az első au pair, akit látok, hogy szereti azt a cukros vackot” (utalás a müzlire). Itt letettem a kanalat, mert tudtam, hogy kemény csatára számíthatok. Mondom: „Így van, és a kólát is szeretem.” „Vettem észre, hogy étteremben is állandóan azt iszod. Tudod te azt, hogy később még bánni fogod.” Reggel ennyiben is maradtunk vacsorakor viszont megint felhozta a témát. Most azzal próbált ijesztgetni, hogy összeadta a kalóriát, amit vacsira elfogyasztottunk, ami ezer kalória volt csak az enyém. Ekkor várt volna valami drámai reakciót tőlem, hogy ezer kalória? Megváltoztattad az életem, új színben látom a világot, ezentúl csakis búzán élek! Utána tovább ment az okítás, miszerint most még nem fog meglátszani rajtam, mert fiatal vagyok és vékony, de ha majd öreg leszek és dagadt, majd akkor fogok sírni. (Szabad fordítás, de a mondanivalója lényege ez volt.)

Szóval kapom az ívet rendesen. Ha pedig nem az étkezési szokásaimba köt bele, akkor talál valami mást. Például „Miért vagy mindig mamuszban, tán fázik a lábad?” Akkor te miért vagy mindig cipőben? „Te vagy az első ember, akivel találkoztam, aki úgy önti a müzlit a tálba, hogy először kiveszi a zacskót.” Értsd: Idegesít, ne csináld, öntsd a dobozból azt a rohadt müzlit, mert az őrületbe kergetsz vele!

Ó, nem mellesleg visszatérve az előző bejegyzésemhez: megvan a jogsim! Pénteken elmentem és megcsináltam. Negyvenkérdéses kresz teszt, utána forgalmi vizsga és mindez röpke négy órát vett el az életemből.

Majdnem jogsim története

Sokáig halogattam, de úgy éreztem múlthéten elérkezett az idő, hogy végre megcsináltassam az amerikai jogosítványomat. Tudniillik itt nem elég a magyar plusz a nemzetközi jogsi, kell még az amerikai is. Miért? Ne kérdezd. Ha német vagy francia vagy, akkor automatikusan megkapod az amerikai jogsit is, azonban ha más országból jöttél, akkor kell írnod egy elméleti tesztet és forgalmi vizsgát is kell tenned. Logika? Az nincs. Tehát Lillával úgy döntöttünk, hogy pénteken túlesünk rajta. Tizenegykor találkozó az iroda előtt, kivártuk szépen a sorunkat, majd közölték velünk, hogy nem lehet ma tesztet csinálni, mert nem működnek a gépek. Nagyszerű, de ha már itt vagyunk, jó lenne mégis ma megcsinálni, tehát irány az alexandriai iroda, ami fél óra kocsival, autópályán. Mint kiderült totál feleslegesen autókáztunk el odáig, merthogy sehol sem működik a rendszer, tehát ott sem lehetett levizsgázni. Na de akkor mikor? Próbáljuk meg szombaton. Megpróbáltuk, szintén semmi. Folyt. köv. holnap.

A kellemetlen az egészben, hogy én eközben beharangoztam hostcsaládomnak, hogy pénteken meglesz a jogsim és ők pedig egy kis ünnepséggel készültek. Lazacot rendeltek és cupcake-t hozattak abból a boltból, ahová csak szülinapokkor mennek. Ezek után kicsit ciki volt a vacsora, hogy jóelőre ittunk a medve bőrére.

Viszont a péntek estém nagyszerűre sikeredett, mert hostcsalád elment, hogy a hajón töltse az éjszakát. De mielőtt elmentek, anyuka mondta, hogy maradt egy fél üveg bor, igyam meg nyugodtan. Szóval pattogattam kukoricát, elindítottam a Pretty Little Liars-t és közben kortyolgattam a boromat. Egyből elmúlt a fejfájásom.

Szombat délután elmentünk piknikezni Great Falls nemzeti parkba, ahol megünnepeltük a horvát lány huszadik szülinapját. Ami itt a legpokolibb év, hiszen már oly közel vagy a legális korhoz, de még mindig nem ihatsz vagy bulizhatsz. 

Great Falls National Park vízesés

Apropó buli, szombat este egy magyar bulin kötöttem ki, szintén Lilla társaságában. Egy Amerikában született magyar srác szülinapja volt, tele más magyarokkal. Azonban az egyetlen ember, akit ismertünk volna a bulin nem jött el, szóval úgy állítottunk be, hogy mi nem ismertünk senkit, és senki sem ismert minket. A buli elment, de inkább azt kérdezd, hogy jutottunk el odáig? Merthogy a megadott címen egy úszómedence és egy parkoló volt, de sehol egy családi ház. Fél órán keresztül köröztünk a kis utcákban keresve hol lehet a buli, majd mikor már kezdtük feladni és felhívtuk a srácot, akkor közölte, hogy nem emlékezett pontosan a címre, ezért hasraütésre benyögött egy házszámot.

A vasárnapom már kevésbé volt érdekes, napközben dolgoztam, este viszont magyar vacsit főztem! Még hostanyu a hét elején benyögte, hogy főzhetnék valamikor egy magyar menüt, mert kíváncsi rá. Szóval kigondoltam, hogy gulyáslevest, brassóit és palacsintát csinálok. Két és fél órámba és egy ujjamba került, de megcsináltam. Meglehetősen jól fogadták, és gyanúsan ízlett nekik, még a gyerekek is dicsérték. Gyanítom anyuka előtte jól befenyítette őket, nehogy le merjék szólni a kajámat. Apuka próbálta viccbe burkolni a kritikáit, miszerint ő ezzel fél óra alatt is elkészült volna, azt hitte ezt nehezebb megcsinálni, valamint több rumlit csináltam, mint ő egy hét alatt. De elég volt egy szúrós pillantás a feleségétől és utána már az egekbe magasztalta a brassóit.

A héten egy láncreakciót indítottam el. Hétfőn a nagy engedetlen és szemtelen volt, ezért a lehető legnagyobb büntetést szabtam ki rá; nincs TV lefekvés előtt. Ami tényleg elég nagy bünti, mivel egy nap csak egy húszperces TV show-t nézhetnek meg, mielőtt aludni mennek. Lett is örihari aznap este eléggé puffogva tért aludni és fújt rám rendesen. Viszont másnap reggel már úgy kelt fel, hogy bocsánatot kért az este miatt és megölelt. Cuki!! Ez az eset azonban emlékeztette apukát, hogy ily módon is gyakorolhatja hatalmát a gyerekek felett, szóval amikor kedden a kicsi fenéken csípte a nagyot, az apja egyből az ágyba küldte vacsi után, nincs TV. Általában egy ilyen mértékű rosszaság esetén csak leszidjuk őket egy kicsit és bocsánatot kell kérniük egymástól, na de nincs TV? Az egy erős túlzás. Ez folytatódott szerdán is, most a nagyon volt a sor megint, mert megrúgta a kicsit, aki provokálta őt. Újfent TV nélkül maradt a nagylány, amit már eléggé zokon vett. Úton a szupi kínai étterem felé úgy összeveszett az apjával, hogy az meg visszafordult és a McDonald’s-ban ettünk végül. Bocsi Szilvi, nincs ma kínai.  

Sötét helyek

Már egy hónapja itt vagyok, és itt tartózkodásom eddig legnehezebb estéjén is túlestem. Maradjunk annyiban, hogy a múlthét csütörtök egyikünk napja se volt. Na de elérkezett a szombat, ami azt jelentette, hogy irány DC (megint à még mindig). Hostaputól kaptam egy kupont, amiért ingyen cupcake-t kapok a Georgetown Cupcake-ben, ami néhányatoknak ismerős lehet, a TLC-n DC Cupcakes néven fut. Se az eső, se a hideg idő nem rettentett el minket attól, hogy elmetrózzunk a város másik felére és gyalogoljunk még húsz percet, csak hogy kapjak egy ingyen cupcake-t. Az viszont már inkább, amikor megláttuk a sort. Mert nem csak mi hallottunk már erről a boltról, hanem még száz másik ember is, akik előttünk álltak a sorban. Na, de ha már itt vagyunk kivárjuk a sorunkat. Egy szó mint száz, végül egy citromos és egy répatortással távoztam. Nem értem miért olyan nagy szám, semmi különleges nincs az ízében, inkább túl sok volt a tetején a krém és a moziban jól össze is kentem vele a vadiúj nadrágomat, szóval még mindig neheztelek egy kicsit a sütikre.

A sor

Vége lett a mozinak, kezdett sötétedni és ahogy sétálgattunk, láttuk egy kivilágítatlan épületet neonbetűkkel az ablakán kiírva: Tarot, jóslás. Engem különösebben nem érdekelt a téma, a horvát lányt annál inkább és miután rávilágított arra a tényre, hogy pár nyamvadt ingyen sütiért képesek voltunk fél óráig sorban állni, akkor bizony ide is bemegyünk. Egy szűk kis lépcsőn vezetett az utunk egy bezárt ajtóhoz. Mielőtt még megkönnyebbülhettem volna, hogy ennyi volt, már kattant is a zár és egy ötvenes cigányasszony tessékelt be minket a félhomályos, füstös kis egérlyuknyi lakásba. Miután beléptünk, már be is zárta az ajtót jelezve, hogy innen nem szabadulunk ki egyhamar. Ekkorra már hozzászokott a szemünk a sötéthez és a füsthöz, rögtön észre is vettük, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Két harmincas pasas, whiskyvel a kezében üldögélnek a kanapén. Itt egy kicsit megtorpantunk, de az öreg cigányasszony csak győzködött minket, hogy ne aggódjunk ők nem vendégek, nem kell sorban állnunk. Nem is emiatt aggódtunk… De, ha már itt vagyunk, akkor jósoljunk. A horvát lánnyal kezdte, aki először tarot kártyát szeretett volna, de a nő azt mondta, hogy abban nem olyan jó, ezért inkább jósol neki, ami micsoda véletlen még drágább is. Miután végzett vele, jöttem én, de én szerényen csak egy tenyérjóslást kértem. Nagyobb bakot nem is lőhetett volna azokkal, amiket mondott nekem, egy sem volt igaz. Mikor látta a kétséget a szememben, kanyarított egyet a történeten és kijelentette, hogy 24 évesen megtalálom az igazit – de előtte még gyorsan megkérdezte hány éves is vagyok –  és nagyon figyeljek, mert J betű lesz a nevében. Hurrá. Bár a horvát lány benyalta az egészet és mondta, hogy nem is lehetett volna igazabb, amit mondott. Talán, ha több pénzt sikerült volna kicsikarnia belőlem, talán jobban megerőltette volna magát. A végén megkérdezte honnan jöttem, mondom Magyarország, felcsillan a szeme „Ó talán ismered a népemet, azt hiszem ti romáknak hívjátok.” Ó, hallottam már róluk.

Ezután még nem akartunk hazamenni, úgy döntöttünk még beülünk valahova beszélgetni. Újfent nem egy jó környéken kötöttünk ki, nem igazán volt bizalomgerjesztő egyik pub sem. Szinte mindegyik füstös pincehelység volt, tele kétes kinézetű és szándékú emberekkel. Miután már legalább húsz perce kóboroltunk keresve a megfelelő tavernát, elhatároztam, hogy bemegyünk a következőbe, akármilyen is legyen az. Két lépést tettünk már ott is voltunk, nagy elhatározással beléptem a kocsmába és azzal a lendülettel ki is fordultam, mert abban a pillanatban, hogy betettem a lábam, száz fekete szempár kezdett el méregetni azt sugallva, hogy rohadtul nem tartozom ide. Végül visszamentünk Georgetown-ba és beültünk ott egy szép, világos bárba, ahol éjfélig elbeszélgettünk.