Randi-hétvége

Sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e a nyilvánossággal a magánéletemet, de aztán eszembe jutott, hogy ezen már késő rágódni, hiszen hé, hát nem erről szól ez az egész blog??? A másik nyomós érv emellett pedig az, hogy kifogytam a témából, fel kell fűszerezni egy kicsit a blogot. Azonban még mielőtt bármi konkrétat is megemlítenék, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit arról milyen érzés teljesen egyedül lenni egy vadidegen országban. Szeptemberben hátrahagytam a családomat, barátaimat, a magyar konyhát, a kultúrát, a várost, az országot, tehát szó szerint mindent és mindenkit. Úgy jöttem ide, hogy senkit sem ismertem, persze menet közben rengeteg emberrel találkoztam, sok ismeretséget is kötöttem. Az itteni au air barátságokat a kényszer szüli, ezen nincs mit szépíteni. Otthon talán soha nem is beszélnél azzal az emberrel, aki itt a legjobb barátod. Nem azt mondom, hogy ezek a barátságok nem igaziak, de tény, hogy kényszerből születtek.

Ez a helyzet a hostcsaláddal is. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerült kifognom egy remek családot, kivételesen jó kapcsolatom van velük és tényleg úgy kezelnek, mint egy családtagot. De azért mégsem ugyanaz, mint az igazi családom. Szóval itt vagyok egy vadidegen helyen, ráadásul az egyetlen magyar au pair a környéken. Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Aki ezt olvassa, az most biztosan forgatja a szemeit. Gondolom, mennyire sajnáltok, kint vagyok Amerikában, ráadásul olyan ajtók nyíltak ki előttem, olyan dolgokat éltem át és tapasztaltam meg, amire soha nem lett volna lehetőségem. De azért mégis, itt se kolbászból van a kerítés… hanem szalonnából.

Na de elég legyen a körítésből, valószínűleg mindenki arra kíváncsi miért ezt a címet adtam a bejegyzésnek, elárulom nem véletlenül. Kezdjük ott, hogy a héten kaptam három teljes szabadnapot, amit Ivana-val szerettünk volna teljesen kihasználni. Úgy alakult az élet, hogy szombat este speed dating eseményen kötöttünk ki. Hagyok időt, hogy megemésszétek. Még soha életemben nem találkoztam ennyire megkeseredett és magányos emberekkel. Az eseményen jóformán negyven felettiek vettek részt és igen széles skálán mozogtak az érzelmileg defektes emberek. Találkoztam magányos farkas agglegénnyel, egy pasival, akinek volt-felesége sárba tiporta minden megmaradt méltóságát, mama-pici- fiával, aki egyetemi professzor és egy olyan sráccal, akinek hatalmas erőfeszítésbe került, hogy társalgást bonyolítson le emberekkel. Az ő esetében az autizmus egyik ágára tippelnék. Egyhangon beszélt és mintha betanult szöveget mondott volna fel, ha pedig valamilyen váratlan téma vagy kérdés került szóba, akkor pedig elkezdett dadogni. Nem ragozom tovább a dolgot, de elég borús jövőképet láttam magam előtt ezután, hogy már pedig én is így végzem. Tehát erre inni kell, így az éjszaka folyamán egy bárban kötöttem ki, ahol találkoztam egy sráccal. Kiderült, hogy nagyon jó fej. Szóval találkoztam vele tegnap is. Meg ma is. Meg holnap is fogok. Ami kifejezetten meglepő, hogy mennyire könnyű és gördülékeny vele lenni. Na jó, ennek most nem sok értelme van, nem is tudom nagyon elmagyarázni. Eddig is volt már pár randim mióta itt vagyok, de valahogy egyik sem volt ennyire „easy and fun”. Ha találok rá megfelelő szavakat, akkor utólag leírom ide. Szóval első találkozás egy bárban, második randi az a tipikus felnőtt randi. Tehát vacsi egy sushi étteremben, iszogatás egy sportbárban utána pedig mozi. Ráadásul mindent ő fizetett, ami egyszerre volt imponáló és zavarba ejtő. A moziban pedig láttam életem legrosszabb filmjét (Blackhat) egy szó, mint száz el is aludtam rajta. Ma pedig bocce-t játszottunk, ami leginkább a bowlinghoz hasonlít. Én nyertem!