Randi-hétvége

Sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e a nyilvánossággal a magánéletemet, de aztán eszembe jutott, hogy ezen már késő rágódni, hiszen hé, hát nem erről szól ez az egész blog??? A másik nyomós érv emellett pedig az, hogy kifogytam a témából, fel kell fűszerezni egy kicsit a blogot. Azonban még mielőtt bármi konkrétat is megemlítenék, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit arról milyen érzés teljesen egyedül lenni egy vadidegen országban. Szeptemberben hátrahagytam a családomat, barátaimat, a magyar konyhát, a kultúrát, a várost, az országot, tehát szó szerint mindent és mindenkit. Úgy jöttem ide, hogy senkit sem ismertem, persze menet közben rengeteg emberrel találkoztam, sok ismeretséget is kötöttem. Az itteni au air barátságokat a kényszer szüli, ezen nincs mit szépíteni. Otthon talán soha nem is beszélnél azzal az emberrel, aki itt a legjobb barátod. Nem azt mondom, hogy ezek a barátságok nem igaziak, de tény, hogy kényszerből születtek.

Ez a helyzet a hostcsaláddal is. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerült kifognom egy remek családot, kivételesen jó kapcsolatom van velük és tényleg úgy kezelnek, mint egy családtagot. De azért mégsem ugyanaz, mint az igazi családom. Szóval itt vagyok egy vadidegen helyen, ráadásul az egyetlen magyar au pair a környéken. Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Aki ezt olvassa, az most biztosan forgatja a szemeit. Gondolom, mennyire sajnáltok, kint vagyok Amerikában, ráadásul olyan ajtók nyíltak ki előttem, olyan dolgokat éltem át és tapasztaltam meg, amire soha nem lett volna lehetőségem. De azért mégis, itt se kolbászból van a kerítés… hanem szalonnából.

Na de elég legyen a körítésből, valószínűleg mindenki arra kíváncsi miért ezt a címet adtam a bejegyzésnek, elárulom nem véletlenül. Kezdjük ott, hogy a héten kaptam három teljes szabadnapot, amit Ivana-val szerettünk volna teljesen kihasználni. Úgy alakult az élet, hogy szombat este speed dating eseményen kötöttünk ki. Hagyok időt, hogy megemésszétek. Még soha életemben nem találkoztam ennyire megkeseredett és magányos emberekkel. Az eseményen jóformán negyven felettiek vettek részt és igen széles skálán mozogtak az érzelmileg defektes emberek. Találkoztam magányos farkas agglegénnyel, egy pasival, akinek volt-felesége sárba tiporta minden megmaradt méltóságát, mama-pici- fiával, aki egyetemi professzor és egy olyan sráccal, akinek hatalmas erőfeszítésbe került, hogy társalgást bonyolítson le emberekkel. Az ő esetében az autizmus egyik ágára tippelnék. Egyhangon beszélt és mintha betanult szöveget mondott volna fel, ha pedig valamilyen váratlan téma vagy kérdés került szóba, akkor pedig elkezdett dadogni. Nem ragozom tovább a dolgot, de elég borús jövőképet láttam magam előtt ezután, hogy már pedig én is így végzem. Tehát erre inni kell, így az éjszaka folyamán egy bárban kötöttem ki, ahol találkoztam egy sráccal. Kiderült, hogy nagyon jó fej. Szóval találkoztam vele tegnap is. Meg ma is. Meg holnap is fogok. Ami kifejezetten meglepő, hogy mennyire könnyű és gördülékeny vele lenni. Na jó, ennek most nem sok értelme van, nem is tudom nagyon elmagyarázni. Eddig is volt már pár randim mióta itt vagyok, de valahogy egyik sem volt ennyire „easy and fun”. Ha találok rá megfelelő szavakat, akkor utólag leírom ide. Szóval első találkozás egy bárban, második randi az a tipikus felnőtt randi. Tehát vacsi egy sushi étteremben, iszogatás egy sportbárban utána pedig mozi. Ráadásul mindent ő fizetett, ami egyszerre volt imponáló és zavarba ejtő. A moziban pedig láttam életem legrosszabb filmjét (Blackhat) egy szó, mint száz el is aludtam rajta. Ma pedig bocce-t játszottunk, ami leginkább a bowlinghoz hasonlít. Én nyertem! 

Hószünet

Az elmúlt két hét arról szólt, hogy itt megáll az élet, ha havazik. A lányok már eddig is mondogatták, hogy alig várják, hogy havazzon, mert akkor nem kell iskolába menni. Mindig legyintettem rá, nem hittem nekik. Gondoltam persze, majd ha két méteres hó esik, akkor lesz hó szünet, de erre mindig rávágták, hogy elég egy kis hó is. És tényleg igazuk volt. Múlthét hétfőn esett a hó, minden fehérlett, kb. 10-20cm. Ezután kaptuk az üzenetet a sulitól, hogy két órával később kezdődik a tanítás. És ez így ment egész héten, csütörtökön be is zárt az iskola. A végén már olyan banális dolgok miatt zárták be a sulit egy napra, mint, hogy esett az eső vagy túl hideg van (-7°C). Ráadásul, amikor nem lett volna se késés, se bezárás, akkor meg a lányok betegedtek meg. Kedden a kisebbiknek fájt a hasa, csütörtökön pedig a nagyobbik maradt otthon, mert belázasodott. Na és mit akarok ezzel mondani? Hogy két hétig látástól mikulásig dolgoztam, napi 10-13 órát. Szóval ezért is érkezik ilyen későn a bejegyzés és ezért nincs nagyon miről írnom, mert azonkívül, hogy dolgoztam nem történt semmi.

A nagy havazás

Illetve mégis van egyvalami, amit megemlítenék. Megvan az előnye és a hátránya is, hogy orvos van a családban. Már szeptemberben, amikor megérkeztem próbálták rám tukmálni, hogy menjek és oltassam be magam influenza ellen. Nem, köszönöm, srtamp kislány vagyok, nem kell engem tűvel bökdösni. Októberben, amikor egy reggel elég fáradt voltam és majd’ belebuktam a müzlis tálamba, megkaptam hostaputól, hogy nem vagyok normális. Most kivételesen nem sértegetni próbált, hanem a fizikai állapotomra utalt, nem normális, hogy egy felnőtt embernek nem elég a 8 óra alvás. Nekem a 12 se elég, ha egyszer hagynátok kialudni magam… Ezután még felsorolt ötféle lehetséges betegséget, egyik sem az a kimondottam kellemes fajta, sőt! Azonban ekkor ennyiben is maradtunk. Tegnap viszont újabb fejmosás jött, ezúttal hostanyutól. Reggel elég fáradtan csak meredtem magam elé, ismét majd’ belefejeltem a müzlis tálba. Hostanyu kérdezi mikor feküdtem le, mert fáradtnak tűnök. Ó mondom én már kilenckor aludtam, mert olyan álmos voltam. Ekkor hostanyu aggódó arccal rám néz és kijelenti: ez nem normális. Na, mondom, kezdem azt érezni, hogy ti most sértegetni akartok. Ekkor ecsetelni kezdte lehetséges betegségeimet, majd arra a következtetésre jutott, hogy biztos valami pajzsmirigy problémám van, ahogy neki is. De nyugodjak meg, van egy nagyon jó gyógyszer erre, ő is azt szedi, naponta egyet életem végéig. Na, most nem nyugtattál meg… Szóval addig csűrte-csavarta a dolgokat, amíg rá nem vett, hogy menjek el vérvételre hostapuhoz.

És itt volnánk, ma reggel letudtam az egészet, elmentem hostapuhoz, had örüljön, hogy végre belém szúrhat egy tűt. És legyen bármi is az eredmény, biztos vagyok benne az lesz a vége, hogy akármi is a bajom, az azért van, mert sok vackot eszem.

Szilveszter New York-ban

Az egész egy megjegyzéssel kezdődött még októberben, amikor hostanyu megírta a decemberi beosztásomat. Mondta, hogy ad nekem három nap szabadnapot csináljak, amit szeretnék szilveszterkor. Ekkor elejtettem egy megjegyzést arról, hogy gondolkoztam azon, hogy New Yorkba megyek. És ennyiben is maradtunk. Azóta sok minden történt, barátaim rematchbe mentek, nem is nagyon foglalkoztam én a szilveszterrel. Ám karácsony napján, amikor kinyitottam az ajándékomat egy bőröndöt találtam. Gondoltam tök jó, most már van két bőröndöm, de nem igazán értettem. Erre hostanyu közli, hogy a new york-i utamhoz vette. Na, várjunk csak, New York? És akkor leesett, hogy ő komolyan vette, amikor mondtam, hogy ott szeretnék szilveszterezni. Szóval akkor gondolom irány New York!? Még aznap gyorsan írtam minden Facebook csoportba hátha van valaki, aki ráérne. Találtam is útitársat egy német lány személyében a clusteremből. Buszt se volt nehéz leszervezni, ám a szállást annál inkább. Már minden hotel és hostel tele volt, ahol pedig lett volna hely, az meg méregdrága volt. Tehát két lehetőségünk maradt: couchsurfing és airbnb. Röviden a couchsurfing, amikor ingyen befogad téged valaki a lakásába, az airbnb is nagyjából ugyanez, csak ott fizetsz a szobáért. Végül csak egyetlen egy személy válaszolt airbnb-n, egy fiatal török srác New Jersey-ből. A német lány elég nehezen adta be a derekát, hogy odamenjünk, mert török és férfi volt az illető. Nagy nehezen azonban sikerült meggyőznöm, leszerveznem mindent és hétfő éjfélkor indulás, de még lehúztam előtte egy tíz órás műszakot.

Kedden reggel ötre értünk New Yorkba, ahol baromi hideg volt. És amikor azt mondom baromi hideg volt, akkor azt értsd úgy, hogy soha életemben nem fáztam még ennyire, még az osztrák hegyekben sincs ennyire hideg. Nem tudtál fél óránál tovább az utcán lenni anélkül, hogy bemennél valahova melegedni. A második nap már vennem kellett egy vastag harisnyát és azt vettem fel a nadrág alá, plusz még négy réteg felső és a kabát.

Azt, amit mi a három nap alatt csináltunk, nem bírnám sokáig, olyan szinten pörögtünk, mert be akartunk zsúfolni mindent három napba. Szinte mindent sikerült végigjárni, amit akartunk, egyedül a Central Parkba nem jutottunk el, de annyira nem bántam, mert én már jártam itt egyszer és akkor láttam mindent. Lényeg a lényeg, hogy én 48 óráig nem aludtam egy szemhunyást sem, utána is csak 4-5 órákat. Kedden este hazaestünk nyolc órakor, összedobtunk egy gyors vacsit és mentünk is tovább az éjszakába, nevezetesen a Pacha nevű clubba, ahol épp Martin Garrix volt a DJ. Ezen a ponton megemlíteném a szállásunkat és a házigazdánkat. Merthogy megfogtuk az istenlábát. Egy luxus apartmanban kötöttünk ki, ami közvetlen a folyóparton van és gyönyörű kilátásunk volt Manhattanre. Konkrétan még a tűzijátékot is láttuk éjfélkor. 

Kilátás a szobánkból

A házigazdánk pedig egy nagyon laza srác, röviden úgy írnám le, hogy az a tipikus bölcsész. Bár mit ne mondjak elég önpusztító életet él, mert reggeltől estig mást se csinált csak vedelte a whiskyt és szívta az ilyen-olyan cigiket… Viszont velünk rendes volt, el is jött kedden este bulizni, és volt olyan gáláns, hogy ő fizette a nem olcsó belépőnket. Konkrétan az alatt az egy este alatt elköltötte az tőlünk kapott pénzt, amit a szállásért fizettünk ($224).

Szerda reggel aztán hazaestünk és két nap ébrenlét után végre aludhattam, de nem sokáig, mert hamarosan vendégek állítottak be. Jobban mondva, nem vendégek, hanem újabb lakók, négy srác. Erről persze nem volt szó, hogy nem csak mi leszünk, de végül is elég nagy a lakás, nekünk megmaradt a saját szoba + fürdőszoba, különben se zavartak sok vizet.

Szerdára nem terveztünk sok mindent, mert tudtuk, hogy ha a Times Square-n akarunk szilveszterezni, akkor már pedig időben ott kell lennünk. Csak mit is jelent az időben? Mi úgy gondoltuk bőven elég lesz öt-hat óra felé odamenni, így is még órákat kell majd várni. Na, ezt nagyon csúnyán benéztük, ugyanig már egy óra felé lezárták a Times Square-t, oda már senki se tehette be a lábát, úgy megtelt. Csak, hogy értsd: a Times Square a 42. utcán van, minket már a 34. utcába se engedtek be, kordonnal le voltak zárva az utcák és rendőrök felügyelték, hogy senki se mehet be, csak ki. Mesélte az egyik rendőr, hogy elég sokan már reggel nyolc óta ott voltak. Na, most abba gondolj bele, hogy egyhelyben állsz tizennégy órán keresztül, mert nem akarod feladni a helyed, nem is mozdulhatsz el onnan, ezért nagyon sokan pelenkában jönnek. Végül egymillió ember gyűlt össze.

Szóval ott tartottam, hogy nem mehettünk még csak a közelébe se, még pár óráig próbálkoztunk, körbejártuk az egészet majd feladtuk. Csakhogy ott maradtam egy 19 éves némettel szilveszter estéjén terv nélkül, ami azért volt gond, mert 21 év alatt sehova se engednek be. Végül házigazdánk jött a megmentésünkre, hogy ő is unja a banánt a városban, menjünk haza, TV-n megnézzük a Balldrop-ot, az erkélyről pedig a tűzijátékot. Mindezek ellenére nagyon jól sikerült az este, kellőképpen megünnepeltük a szilvesztert, azonban hajnali kettőkor már kidőltem, nem a piától, hanem a fáradtságtól.

Csütörtök volt az utolsó napunk, aznapra terveztük a Szabadság-szobor meglátogatását. Reggel elindultunk, még mindenki aludt, nem sokkal később kaptam egy sms-t házigazdánktól, amiben egy szerelmi vallomás volt. Na így most már mindent értek, miért jött el velünk bulizni, miért fizette a belépőnket és miért hagyta ott a szilveszteri bulit, csak azért, hogy otthon ünnepelhessen velünk. Kaptam utána a következő üzenetet, hogy mikor leszek szabad legközelebb, mert eljön meglátogatni DC-be. Egy nagyon finom, körülményes és diplomatikus üzenetben visszautasítottam kérelmét. J Bár kicsit aggódtam, bosszúból nem gyújtja-e fel a bőröndünket. Azonban senki nem volt otthon, mikor hazaértünk.

Csütörtökön egyébként már olyan kimerültek voltunk, hogy amikor utaztunk a metrón vagy épp állva, kapaszkodva a kompon is sikerült elaludnunk. De nekem ez a háromnapos őrület nem volt elég, hazaértünk csütörtök éjfélkor, pénteken még egy laza tíz órát dolgoztam, mert miértisne?

Karácsony

Elég rég írtam már bejegyzést, de nem történt semmi említésre méltó. Mai témánk a karácsony. Igazából egy szóval össze tudom foglalni: őrület. Magyarországon is sokat hallani az embereket panaszkodni arról, hogy már az idegeikre megy a karácsonyi zene novemberben vagy, hogy nem lehet mozdulni a plázákban. Itt sokkal durvább a helyzet. Karácsonyi dekorációt már november elsejétől lehetett kapni a boltokban, sőt nyílt pár üzlet, ahol csak karácsonyi cuccokat árulnak. Hálaadástól kezdve pedig a legnépszerűbb rádióállomás csak és kizárólag karácsonyi zenét játszik a nap huszonnégy órájában. Megjegyezném, hogy a karácsonyi zenék száma véges, tehát elkerülhetetlen az ismétlés. Szóval, ha egy órán belül nem hallgattam meg az It’s the most wonderful time of the year vagy a Rudolf, the red nose reindeer számokat három különböző verzióban, akkor egyszer se. De hát én vagyok a marha, hogy hallgatom, ahelyett, hogy kikapcsolnám.

A másik őrület az, hogy december elejétől kezdve képtelenség parkolóhelyet találni bárhol a városban, a plázákban, mert akkora a tömeg. Két hete szombaton elmentem a Tyson’s Corner-be, ami a legnagyobb bevásárlóközpont a keleti parton. Fél órán keresztül bolyongtam egy parkolóházban, mire sikerült nagy nehezen szerezni egy helyet. És itt ne arra gondolj, hogy van egy parkolóház és ennyi, legalább hat négyemeletes garázs van, ahol tízezer autó simán elfér. Csakhogy még ennél is többen akartak bevásárolni az ünnepek előtt. Olyan sokan voltak, hogy már rendőrök irányították a forgalmat. Legutóbb úgy sikerült csak helyet találni, hogy megláttam a parkolóházban egy párt sétálni és két percen keresztül követtem őket a kocsimmal remélve, hogy épp menni készülnek. Ami még érdekes, hogy itt mindenki annyira politikailag korrekt akar lenni, nem mondják többet, hogy „Merry Christmas!” (Áldott Karácsonyt!), helyette „Happy Holidays!” (Kellemes Ünnepeket!) használják.

Végre elérkezett a karácsony is, megjött az egész rokonság ideje ünnepelni. Azt kell, hogy mondjam, nem aprózzák el, ha ajándékozásról van szó. Én személy szerint kilenc csomagocskát kaptam. Ha érdekel, ha nem fel is sorolom miket: bőröndöt, drágaköves órát, plüssmókust, könyvet, körömlakkokat, parfümöt, csokit, Victoria Secret’s csomagot és a Mikulástól még annyi mindent, hogy fel sem tudom sorolni. A nagybácsi halkan meg is jegyezte, hogy biztos nagyon jó munkát végzek, hogy ennyi mindent kaptam.

Itt 25-e a nagy ünnep, reggel két órán keresztül bontottuk az ajándékokat, este pedig steakvacsora. Tegnap pedig Szenteste volt ugye, ami elég rendhagyó volt a számomra, mert ebédre taco-t ettünk vacsorára pedig osztrigát. Becsületemre legyen mondva megettem az egészet, amit elém raktak, de be kell vallanom eléggé nehézkesen csúszott le és számítottam rá, hogy így vagy úgy de viszont fogom még látni (a nagyobbik gyerek ki is hányta az egészet). Na de akkor miért ettem meg? Mert hostapu közben árgus szemekkel figyelt engem, és nem akartam megkockáztatni, hogy megjegyzem neki, hogy nem ízlik a főztje, mert onnantól kezdve tuti csak kutyakaját kapnék.

És akkor következzék a maceráljuk ki hostaput rovat, amit kiegyenlítek azzal, hogy mondok valami pozitívat is róla. Múlthéten voltam olyan rendes és csináltam nekik rakott krumplit és kókuszgolyót. Megkérdezte a golyóról, hogy mi az. Mondom süti. És hogyan készül? Elmagyaráztam neki. Erre ő, hogy ez akkor nem süti, hanem csoki. Mondom neki, nem ez nem csoki, hanem süti. Erre ő, nem nem ez csoki. De mondom ez kakaó, nincs benne semmi csokis csoki. Azt mondja, ez akkor sem süti, mert nem sütöttem. Ezen vitatkoztunk fél órán keresztül, amíg hostanyu azt nem mondta, hogy maradjunk annyiban, hogy akkor ez egy puding.

Viszont másnap hostapu csak az én kedvemért marhapörköltet főzött, ami nagyon rendes volt tőle. És itt hadd tegyem hozzá, hogy ha kajáról van szó, akkor mindig rendes velem. Tehát, ha valami különlegességet szeretne főzni, vagy olyat, amiről tudja, hogy szeretem, akkor megvár vele. Tehát csak akkor csinálja meg, ha én is otthon vagyok és velük vacsorázok. Mellesleg ez a csoki vagy süti vitát ma is elsütöttük csak most azzal, hogy számit-e a megapixel a kamerán vagy sem.

Nagyon bírom ezt a családot, úgy néz ki jól döntöttem. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Boldog Karácsonyt!

Hálaadás Floridában

Hostcsaládom jóvoltából a hálaadást Floridában tölthettem. Egy hét az apai nagyszülők vendégszeretetét élvezve. Florida tényleg egy nyugdíjas-paradicsom. Olyan állati jó lakóparkokat alakítottak ki nekik, hogy külön biztonsági őr, klubház, medence és még templom is jár hozzá.   Először egy kicsit tartottam tőle milyen lesz egy hétig összezárva lenni velük, de kellemesen csalódtam. Mivel nem dolgoztam, hanem ez nekem is nyaralás, így igyekeztek nem rám lőcsölni a gyerekeket, nekem is maradt szabadidőm. Szerdán reggel indult a gépünk. Na most kapaszkodj meg, negyven perc alatt kiértünk a reptérre, leadtuk a bőröndöket, becsekkoltunk és átestünk mindenféle ellenőrzésen. Hogyan? Hostanyu jóvoltából, aki VIP-nak számít, tehát nem kellett sorban állnunk sehol.

Csütörtökön ünnepeltük a hálaadást, de ez a hét a Black Fridayról is szól, ezért úgy kezdtem a napot, hogy rendeltem egy laptopot, meg vettem pár ruhát. Estebédre elkészült a pulyka, ami dög nagy volt. Nem is értem hova ekkora, leginkább csak mutatóba. Heten két nap alatt csak a felét tudtuk megenni. Vacsora előtt, azonban asztali áldást mondtunk – mint a filmekben – mindenki megfogta egymás kezét és külön-külön elmondtuk, hogy ki miért hálás. Ami elég csöpögősre és zavarbaejtőre sikeredett. Nahát kajától ilyen rosszul már rég voltam. Félre ne érts, finom volt nagyon is, pont ezért ettem túl sokat belőle. Kajakóma azonnal.

Delfin show

Na de ami ennél is izgalmasabb volt, az nem más mint SeaWorld pénteken! Láttunk delfin és bálna show-t, ami haláli jó volt, nem is tudom leírni milyen. A sok vízi lény mellett ez egy komplett vidámpark meredekebbnél, meredekebb hullámvasutakkal. Volt egy, ami nemcsak hogy átfordult kétszer-háromszor de még meg is csavarta. A másik pedig olyan volt, mintha repülnél. Nem ültél a székben, hanem hason voltál, a végtagjaid pedig lógtak lefelé a levegőben. Elég para volt. És elég rosszul is lettem utána. Természetesen mentem még két kört. De most komolyan, még a metrón is rosszul leszek. Tengeri-, utazós-, buszbetegség? Nem tudom minek nevezik. De a lényeg, hogy már két napja hányingerem van, olyan mintha másnapos lennék. Elvesztettem a fonalat, nem tudom, hogy most miről is írok, mert az egyik hostgyerekem itt fekszik mellettem az ágyban és házit csinál. És folyamatosan beszél tehát fogalmam sincs, hogy miről írok. Azt hiszem ott tartottam, hogy hullámvasút. Ráadásul itt sem kellett sorban állnunk, mert VIP jegyet vettünk. Bírom, hogy itt pénzért bármit megkaphatsz és bármit elérhetsz. Na, de hol nem?

Szombaton pedig elmentünk lovagolni. Amin majdnem bealudtam. Ugyanis két órán keresztül csak poroszkáltunk, se ügetés, se vágta. Ráadásul a lovam is unta a banánt és menet közben aludt. Ahogy majdnem én is. Útközben pedig rengeteg giga-nagy pókot láttunk. Azt hiszem banánpóknak nevezik. A lényeg, hogy hatalmas.

Az amerikai

Két hete jobb index nélkül vezetek, lapos kerekekkel. Valószínű, hogy még két hétig legalább így fogok vezetni. Biztos vagyok benne, hogy amíg le nem robbanok a hatsávos autópálya közepén, addig a kutyát se fogja érdekelni. Na de majd akkor kit fogok riasztani, hogy jöjjön értem, de most azonnal? Úgy van, ki se kell mondanom a nevét. Tudjukki. Nem írom le a teljes sztorit, mert szeretnék legalább egy olyan bejegyzést, ahol nem macerálom ki. Meg nem is akarom, hogy félreértsétek, nagyon is jó sorom van itt, szeretem a családot, de valakit muszáj piszkálnom és mindig Tudjukki ad rá okot. Nem írom le a nevét, mert mi van, ha elolvassa? Bár kicsit késő ezen rágódni, mert akkor át kellene írnom az előző tizenhét bejegyzést is. Szóval mostantól Tudjukki lesz a neve. Legalábbis addig, amíg el nem felejtem minek szólítottam eddig, és valami új megszólítást ki nem találok.

Engedd meg, hogy kicsapongjak még egy kicsit. Egy idő után az ember itt hihetetlen paranoiás lesz. Olyanok miatt is elkezdesz aggódni, ami eddig nem is érdekelt. Az amerikai mindig fél valamitől. Nemrég kaptunk egy brosúrát a gyerekek sulijából, ami az Ebolára hívja fel a figyelmet, óvintézkedések, utasítások és a vírus elszabadulásának lehetséges következményeit taglalja. Majd a legvégén apró betűvel feltüntetik, hogy nincs ok a pánikra, mert ebben a térségben soha nem fog kiütni a járvány. De azért félj. Vagy épp az „If you see something, say something” jelenség, vagyis ha látsz valamit, mondj valamit. Ezt a szlogent legalább óránként lenyomják a TV-ben, rádióban. Ha buszpályaudvaron, vonatállomáson, reptéren, köztéren, plázában vagy bárhol máshol látsz egy gazdátlan bőröndöt, azonnal hívd a rendőrséget. Tehát, ha te tudatlan turistaként vársz a vonatra, közben elmész mosdóba és a bőröndödet otthagyod az ajtó előtt, mert nem akarod becipelni, mire kiérsz egy tucat rendőr fog téged elkísérni, miközben tűzszerészek hatástalanítják a táskádat. Amikor pedig bankszámlát nyitottam egy táblára ki volt írva: „Segítsen a kormánynak a terrorizmus elleni küzdelemben, ha bankszámlát szeretne nyitni, kérem készítse elő személyi igazolványát és lakcímigazoló dokumentumait.” Bármit el lehet adni egy amerikainak azzal a szöveggel, hogy a terrorizmus elleni harcot segítik ezzel. Ha katona vagy, vagy voltál, akkor szinte mindent megkapsz és bárhova bejutsz féláron. Van külön military discount mindenre.

Na de visszakanyarodva rám ott tartottam, hogy csütörtökön koncertre mentem a horvát lánnyal. (Szegénynek illene már nevet adnom.) Elég jó kis koncert volt, koreai rapperekkel. Sok hozzáfűzni valóm nincs a koncerthez, viszont a hazafelé út már izgisebb volt. 

Amikor vége lett, rohannunk kellett, hogy elérjük az utolsó metrót. Szaladtunk az aluljáróban, amikor megláttam, hogy a miénk már ott állt, félrelöktem mindenkit, így épphogy sikerült elérnünk. Megnyugodva ültünk a metróban, beszélgettünk egy sráccal, aki szintén ott volt a koncerten. Kiderült, hogy harmadik generációs magyar és eléggé igyekezett felcsípni minket. Mikor megkönnyebbült mosollyal az arcomon odafordulok Ivanahoz, hogy örülök, hogy elértük az ezüst metrót, akkor egy másik pasas mellettünk kinyögi, hogy ez a kékvonal, és épp dél felé megyünk, nem nyugatra. Hoppá. Na de még jó, hogy időben észbe kaptunk, így a legközelebbi csatlakozásnál leszálltunk, csakhogy még mindig nem az ezüst metróra, hanem a narancsra. Miért? Mert az hamarabb jött, de legalább már nyugat felé mentem. Eközben Ivana leszállt, én meg kettesben maradtam a hapsival, aki volt kedves és felajánlotta, hogy úgyis az ő megállójánál fogok leszállni, üljek be a kocsijába, majd ő elvisz a megállómig, ahol leparkoltam a kocsit. Várj, mi? Üljek be egy vadidegen kocsijába? Na ez most vagy egy roppant kedves ajánlat, vagy sorozatgyilkos vagy. Egyből az eszembe jutott az indiai pár, akik el akarták kérni a telefonom. Most meg haza akart vinni valaki. Micsoda kedves emberek élnek itt Amerikában. De mivel hoztam magammal a magyarok borúlátásából és rendelkezem egy egészséges paranoiaszinttel, úgy döntöttem nem ülök be a kocsijába. Na de mégis, akkor hogy jutottam haza? A szerencse mellém szegődött és még idejében elcsíptem az utolsó ezüst metrót. Maradt a kérdés: jól döntöttem-e, hogy ismét ParaSzilvire hallgattam és nem a naivra?

Szombaton pedig elmentünk jégkorizni a csajokkal. Pontosabban, amíg ők koriztak én addig az időm nagy részét a földön elterülve illetve a korlátba kapaszkodva töltöttem. 

Jégkorizás

UPDATE: Így legyen ötösöm a lottón!! Ma már be se indult a kocsi, mert az aksi lemerült. Két hete károgom, hogy szereltessék meg, mert nem akarok lerobbanni a semmi közepén. Bezzeg ilyenkor nem mondhatom nekik, hogy Én megmondtam... Tuti ki fog találni valami kifogást rá, és a vége az lesz, hogy nekem kellett volna megszereltetni a kocsit.

Névnapozás

Már hetek óta mindenki csak a Veterán napi koncertről beszélt, a rádióban, a TV-ben, az újságokban még a csapból is ezt folyt. Merthogy nagyobb durranás volt, mint július 4-én, fellépett Rihanna, Eminem, Bruce Springsteen, Metallica, Meryl Streep, Jack Black és még sokan mások, akik videóüzenetet küldtek. Nem túlzok, ha azt állítom mindenki ott volt, aki DC és körzetében él, konkrétan nyolcszázezren. Akkora volt a tömeg, hogy kitöltötte a Monument és a Capitol között elhúzódó füves területet, ami 3km hosszú. Durva volt, még a metróból is úgy irányítottak ki minket, mint valami marhacsordát. Rengeteg rendőr is jelen volt, ellenőrző kapuval és gépfegyverekkel, valamint mindenhol ki volt írva, hogy se pia, se fegyver szóval viselkedjetek. Ennek ellenére körülöttem minden második ember szívta a füves cigit, olyan volt a hangulat, mint Woodstockban. Nagy élmény volt ott lenni, az biztos.

Ha már nagy élmény, ez a hét bőven tartogatott még meglepetéseket, ugyanis csütörtökön ünnepeltem a névnapom. Bár szerdán este kicsit depis voltam, mert úgy gondoltam itt Amerikában a kutyát se érdekli, hogy nekem névnapom van és a pár Facebook köszöntést leszámítva elég magányos lesz. De! Hostcsaládom nem felejtett el és este készültek egy kis meglepetés ünnepséggel. Vettek tortát, üdvözlőlapot és még ajándékokat is kaptam. Az üdvözlő kártyára pedig mindenki írt valami kedveset, leginkább azt, hogy örülnek, hogy itt vagyok, én vagyok a legjobb  au pair és szeretnek. Egész meghatódtam, pláne amikor megláttam az ajándékomat. Egy laptop táskát a sulihoz. Majd’ eldobtam az agyam, valami elképesztően jól néz ki, barna, bőrtáska és kb. egy heti fizetésembe került. Aznap este hihetetlen emelkedett hangulatban voltam és gondoltam magamban, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ehhez a családhoz kerültem. Mindenkit végigölelgettem és nem győztem hálálkodni.

Névnap

Apropó ölelés, egy kicsit elkanyarodok a témától, nem szándékozom minden egyes bejegyzésben kimacerálni hostaput és most sem ez a szándékom, mert most magamat is kimacerálom vele együtt. Csütörtök óta fájt a torkom, éreztem, hogy begyulladt. Szombaton az egész család ül a kanapén, apuka haldoklik, mert neki is fáj a torka. Mondom nekem is fáj. Senki másnak a családban, csak nekünk. Összenéztünk, és ekkor mindketten ugyanarra gondoltunk: „Biztos tőled kaptam el.” Na, de mikor? Mindig tartjuk a három lépés távolságot, plusz apuka eléggé bacifóbiás. „Ahha, biztos amikor megöleltem csütörtökön…” Láttam az arcán, hogy az ő agya is ezen kattog, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy amiatt az egy ölelés miatt haldoklunk.

Pénteken tovább folytattam saját magam ünneplését és elmentem vásárolni. Úgy gondoltam, hogy a délelőttöt a plázában töltöm, délután pedig pihenek egy kicsit. Francokat, akció volt mindenhol, szóval délelőtt tíztől este hétig vásárolgattam, el is ment a heti fizetésem fele.

Vasárnap cluster meeting és elmentünk laser tag-ezni. Lényeg a lényeg lemostam a pályáról a tizenéves kisfiúkat. Jó móka volt!

Nyuszis pizsama