Rövid helyzetjelentés

Vége a sulinak, most már hivatalosan is angoltanár vagyok! Ami azt jelenti, hogy most már nincs több kifogás, miért nem vezetem rendszeresebben a blogot. Már a nyolcadik hónapomat taposom, lassan a végéhez közeledik az évem, vagy mégsem? Múlthéten megkaptam az extension papírokat, ami annyit jelent, hogy eldönthetem maradok-e még egy évet és kivel, avagy sem. Úgy döntöttem, hogy maradok még egy évig, mert a suli miatt nagyon sok mindenből kimaradtam, szóval még nem telt le az időm itt, az Államokban úgy érzem. Szóval, hogy értsd az én sulim ötször annyiba került és tízszer olyan hosszú volt, mint amit általában az au pairek elvégeznek. Tehát hosszabbítok, mégpedig másik családnál, ha lehet, akkor Kaliforniában. Elég volt a keleti partból, most már szeretném látni Amerika másik felét is.

Nagyon szép idő van most DC-ben, egész héten 30^oC és olyan magas páratartalom, hogy már nehéz lélegezni is. (Az, hogy az időről írok, utal arra is, hogy nincs is nagyon témám…) A hétvégéim ugyanolyanok, nem sok minden történik. Péntek este lelépek otthonról, és legközelebb vasárnap éjszaka lát a család. Bárokban lógunk, éttermekben vacsorázunk, moziba járunk, piknikezünk… stb. Most hétvégén viszont Memorial Weekend, ami öt szabadnapot jelent. Terveztünk jó pár programot (Six Flags, Beach, Baltimore, Philadelphia), majd meglátjuk, mennyi jön össze ezek közül. Ez most egy igencsak rövid bejegyzés lett, de jövő héten jövök egy élménybeszámolóval a hosszúhétvégéről!

Piknik

A hajléktalan fiú

Tudom, már nem halogathatom tovább az újabb bejegyzést. Sok minden történt és még több mindent elfelejtettem ezalatt az egy hónap alatt, de azért igyekszem összefoglalni. Két hét múlva végzek a sulival és azt kell, hogy mondjam, nagyon fogom sajnálni. Nem emlékszem már kifejtettem-e részletesen, hogy mi ez és mit nyerek vele, ha elvégzem. Certificate in English Language Teaching to Adults, röviden CELTA. Tehát miután elvégzem ezt a képzést, bárhol a világban taníthatok angolt. Leegyszerűsítve, angoltanárképzés. A legjobb az egészben a real classroom experience vagyis minden héten igazi diákokat tanítok, ami elég izgalmas és egyben nagy kihívás is, de nagyon élvezem. Örülök, hogy valami hasznosat is csinálok, amíg itt vagyok.

Tanítás közben

Tavaszi szünetben a család elutazott a Virgin-szigetekre, én pedig egyedül maradtam a házban egy teljes hétig. Meg kell, hogy mondjam, nem viseltem elég jól. Nem mehettem utazni, mert a suliból nem lehet hiányozni egy napot sem, ráadásul a macskára is nekem kellett vigyázni, és az összes barátom dolgozott vagy utazott, szóval jóformán magamra maradtam. De hogy ne teljen izgalom nélkül a hét, sikerült magamra hívnom a rendőröket… Nagyon jó környéken lakunk, inkább azt mondanám, hogy már-már túlságosan is unalmas, mert annak az esélye, hogy itt valami is történjen – betörés vagy akármi – egyenlő a nullával. De azért minden ház fel van szerelve riasztóval, amit én esténként be is kapcsoltam, biztos, ami biztos alapon. Egyik reggel azonban olyan szép idő volt, úgy döntöttem, hogy a teraszon fogom meginni a reggeli kávémat. Ahogy kinyitottam az ajtót, éktelen nagy sípolás vette kezdetét, még a légvédelmi riasztónak sincs ekkora hangja, a macska gyorsan beiszkolt a kanapé alá. Ja, hogy elfelejtettem kikapcsolni a riasztót… Két lépésben ott teremtem a készülék előtt, gyorsan beütöttem a számkódot, el is hallgatott, de ekkor már késő volt. Csöngött a telefon, a biztonsági cég hívott, hogy mi a helyzet. Lányos zavaromban a lehető leggyanúsabban viselkedtem, elkezdtem össze-vissza beszélni, hogy a tulajék nincsenek itthon, de ne aggódjon én viszont igen, és semmi baj nincs, ne jöjjenek ki… stb. Na, ennél gyanúsabb már nem is lehettem volna, a nő lecsapta a telefont, negyed óra múlva pedig már a rendőrség kopogott az ajtón. Végül nagy nehezen sikerült elmagyaráznom nekik, hogy én itt lakom és csak elfelejtettem kikapcsolni a riasztót, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Azért a rendőr gyorsan körülszaglászott a házban, majd elkérte a jogsimat és nyilvántartásba vett.

A húsvétot egy thai templomban töltöttem, mert miért is ne és mert akkor volt a thai újév. Egyórányira tőlünk van egy thai templom, odamentünk. Az egész úgy nézett ki, mint a Szeleifalusi napok. Rengeteg kaja és részeg öregek karaokéztak lassú thai szerelmes számokra.

Thai templomban

Más izgalmas dolog, A nincs többé a képben. Úgy tűnik nem a legjobb emberismerő vagyok. Viszont történt valami, ami azóta sem hagy nyugodni. A sulihoz legközelebbi metrómegálló arról híres, hogy rengeteg hajléktalan tanyázik ott. Látni mindenféle népséget arrafelé, de többnyire ártalmatlanok. Na jó, volt már rá példa, nem is egyszer, hogy éjszaka, suli után hazafelé mentem volna le a metróaluljáróba, pénzt kunyeráltak tőlem, nem adtam, erre belém kötöttek, majd lerasszistáztak. Érdekes jelenség, de itt a fehér ember akármit csinál, vagy nem csinál, mindenért rasszista… Na de nem is ez a lényeg, nem erről akartam beszélni. Ebben a hajléktalan tanyában csak öreg, fekete, félbolond férfiak laknak, nem is szoktam tudomást venni róluk, csak elmegyek mellettük és reménykedem, hogy aznap nem kötnek belém. Azonban egyik este valami olyat láttam, amit azóta se hagy nyugodni, és azóta is bánom, hogy nem tettem semmit. Nem messze a metrólejárattól egy korombeli fiú ült törökülésben. Fehér arca borzasztó sápadt volt, beesett és nagyon megviselt, sötét lila karikák a szeme alatt, ráncos és kráteres volt a bőre, nagyon súlyos drogfüggő látszatát keltette. Iszonyú sovány volt, már egy jó ideje nem ehetett rendesen, de mégsem tűnt tipikus hajléktalannak, hanem inkább olyannak, aki nemrég került az utcára. Miniszoknyát, melltartót és egy toppot viselt, a melltartó pedig lecsúszott majdnem a hasáig. Ahogy közelítettem felé, megálltam egy pillanatra, azt sem tudtam mi tévő legyek. Mondani próbált valamit, inkább ordítani, de szavakat már nem tudott formálni, csak hangokat adott ki, de olyan kétségbeesetten próbált beszélni és akárhogy is próbálkozott egyetlen értelmes szót sem tudott kimondani, a drog teljesen elvette az eszét, látszott rajta, hogy nagyon szenved. Én meg csak ott álltam és néztem. Oda szerettem volna menni és megnézni, hogy rendben van-e, esetleg mentőt hívni hozzá, vagy csak egy kis pénzt adni neki, bár nem koldult. Azonban megfordult a fejemben, mi van, ha kés van nála? Mi van, ha már annyira elvesztette az eszét és az önuralmát, hogy ha közelebb megyek, akkor megtámad? Miért nem vesz senki se tudomást róla? Miért mennek el mellette szenvtelen arccal, ahogy én is? Merthogy úgy döntöttem inkább elfordítom a fejem és nem veszek tudomást róla. Két nappal később, amikor ismét suliba mentem, már nem volt ott, és azóta se láttam.

Félév, suli és szülinap

Egy hónap telt el előző bejegyzésem óta, elég gyenge kifogásnak tűnhet, de tényleg nem volt időm írni. Igyekszem azért nagyjából összeírni mi is történt ez idő alatt.

Habár most már ott van A, a Valentin-napot mégis Ivanaval töltöttem, mert A Münchenben volt üzleti úton. Próbálok visszaemlékezni mit is csináltunk, de már olyan régen volt, inkább meg sem próbálom. Nézzünk inkább valamit, ami nemrég történt.

Tegnap volt kerek hat hónapja, hogy kijöttem, szóval félidőnél járok. Múlt hét szombaton pedig elkezdtem a sulit. Már tavaly nyáron eldöntöttem, hogy a CELTA képzést fogom elvégezni, ami lényegében angoltanár képző. Mit ne mondjak, jól beletenyereltem, nem győzöm utolérni a többieket, akiknek egyetlen nagy előnyük van, hogy amerikaiak. És ezzel azt hiszem elmondtam mindent. Nem számit milyen jól beszélek angolul, egy anyanyelvű amerikaival elég nehéz felvenni a versenyt. Az egész úgy néz ki, hogy hatan vagyunk tanárjelöltek, van egy tanárunk és tizenöt igazi diákunk, akik mind felnőttek. Tehát ez egy nyelviskola, ahová kedvezményesen beiratkozhatnak a külföldiek (latin-amerikaiak, oroszok, csehek vannak legtöbben) mi, tanárjelöltek pedig órát tartunk nekik, ezzel gyakorolva. Tíz hétig, heti háromszor. Szerdán tartottam először órát. Elég ideges voltam, de a trénerünk megdicsért, hogy jól teljesítettem, ami megnyugtató volt. Minden szerdán én fogok tanítani, a következő tananyagom Listening lesz. Emellett óraterveket kell készítenem és beadandókat kell csinálnom, ja és persze dolgozok is. Szóval csak, hogy mit értek azon, hogy „nem volt időm blogot írni”: hétfőn hó szünetet rendeltek el, bezárták az iskolát, egész nap dolgoztam tíz órát, ötkor pedig rohantam a suliba, ami egészen fél tízig tartott. Utána még találkoztam A-val, éjfélre hazaértem, másnap reggel ismét munka reggel héttől. És ez ment egész héten.

A nagy társaság

Panaszkodást félretéve, szombaton volt a szülinapom, amit tisztességesen meg is ünnepeltünk. Hostcsaládom vacsorával készült, meg cupcake-kel és ajándékkal (Forever21 ajándékkártya).  Vacsora után pedig irány Chinatown a csajokkal (és a pasikkal). Nagyon cukik voltak, készültek nekem meglepetéssel, kaptam tőlük ajándékokat és torta is volt, amire egyáltalán nem számítottam. Már eléggé benne voltunk a buliban, elfogyasztottunk jó pár koktélt, egyszer csak meglátom Ivana kezében a telefont, mintha fényképezni készülne. Mondtam is neki, hogy csináljon már közös képet velem és A-val, de ekkor a hátam mögül meghallottam, hogy valaki énekli a Happy Birthday-t és hozzák is a tortát. Először le se esett, hogy mi folyik körülöttem, nagy meglepettségemben még meg is kérdeztem, hogy ez most nekem lesz? Persze az egész bár minket nézett és elkezdtek fényképezni. Videó fenn van Facebookon. A bár, ahol voltunk már mondhatjuk a törzshelyünknek is. Bar Louie a neve, és Chinatown-ban van, ott lógunk minden hétvégén, de van, hogy hétköznap is. Az érdekesség róla, hogy ez egy feketebár. Tehát csak afro-amerikaiak látogatják, feketék a pincérek is, mindenki kivéve az én társaságomat. Általában nagy feltűnést keltünk, amikor odamegyünk, nem igazán értik mit keres ott két fehér és négy ázsiai csaj.

Egyelőre ennyi telt tőlem, nem ígérem, hogy hamarosan jön az újabb bejegyzés, de megteszek minden tőlem telhetőt.

Utolsó nagy havazás

Super Bowl

Az előző bejegyzés óta nagyon sok minden és semmi sem történt. Dolgoztam megállás nélkül, egész hétvégén két héttel ezelőtt, mert a szülők elutaztak, utána snow day és beteg gyerekek. Szóval most úgy érzem magam, mint egy élőhalott, de lássuk mi is történt eddig. Kezdeném azzal, hogy vasárnap hazahoztuk a legújabb családtagot, Minkát, a szibériai kiscicát. Az első perctől kezdve imádja az egész család, hihetetlenül cuki és nagyon barátságos. Ma egész nap velem van és le se tudom vakarni magamról. Követ mindenhová és csak úgy hajlandó elaludni, ha közben ölelgeti a kezem. Jelenleg itt fekszik velem az ágyamon, úgy ahogy fél kézzel írom ezt a bejegyzést.

Minka

Most hétvégén sem pihentem sokat, pedig rám fért volna, de annyi minden történt, hogy nem lehetett lazsálni. Szóval pénteken tíz óra munka után gyorsan összekaptam magam és rohantam is DC-be, mert koncertre mentünk a Kennedy Centerben. Nagyon szeretem Tchaikovsky-t, de be kell vallanom három óra után már majdnem bealudtam. Szombat reggel a Hiltonban reggeliztünk, ahol áfonyás palacsintát ettem juharsziruppal és baconnel. Kár, hogy nem fényképeztem le, nagyon jól nézett ki, de nem akartam égetni magam, hogy a Hiltonban nekiállok fényképezgetni a kajámat. Délben hazaestem, gyors átöltözés utána pedig irány az Auto Show szintén DC-ben. Ahol láttam autókat. Meg még több autót. Baromi izgalmas volt. Viszont kipróbálhattam milyen egy Jeep-ben ülni terepvezetésnél. Nem tudom jobban elmagyarázni, rázkódtunk és dobált minket a kocsi, a Jeep pedig piros színű volt, ennyi maradt meg.

Este pedig megismerkedtem igazi amerikaiakkal. Ez így elég bénán hangzik, hogy „igazi amerikai”, de tényleg így van. Amióta itt vagyok többnyire, au pairekkel barátkoztam, akik a világ minden tájáról jöttek, de helybélivel még nem sikerült összeismerkedni eddig. Szóval szombat este irány az Echostage, ahol valamilyen spanyol DJ buliján voltunk. Nagyon jól éreztem magam, végigtáncoltam az egész estét, végre egy kicsit kiengedtem a gőzt. Reggel hazakeveredtem, de nincs pihenés még mindig, mert délután találkoztam a csajokkal nézni a Super Bowlt. Nem igazán értettük, hogy mi folyik körülöttünk azt se tudtuk kinek szurkoljunk. Aztán megláttuk a Patriots egyik játékosát Tom Brady-t és onnantól kezdve lelkes Patriots szurkolókká váltunk. 

Randi-hétvége

Sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e a nyilvánossággal a magánéletemet, de aztán eszembe jutott, hogy ezen már késő rágódni, hiszen hé, hát nem erről szól ez az egész blog??? A másik nyomós érv emellett pedig az, hogy kifogytam a témából, fel kell fűszerezni egy kicsit a blogot. Azonban még mielőtt bármi konkrétat is megemlítenék, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit arról milyen érzés teljesen egyedül lenni egy vadidegen országban. Szeptemberben hátrahagytam a családomat, barátaimat, a magyar konyhát, a kultúrát, a várost, az országot, tehát szó szerint mindent és mindenkit. Úgy jöttem ide, hogy senkit sem ismertem, persze menet közben rengeteg emberrel találkoztam, sok ismeretséget is kötöttem. Az itteni au air barátságokat a kényszer szüli, ezen nincs mit szépíteni. Otthon talán soha nem is beszélnél azzal az emberrel, aki itt a legjobb barátod. Nem azt mondom, hogy ezek a barátságok nem igaziak, de tény, hogy kényszerből születtek.

Ez a helyzet a hostcsaláddal is. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerült kifognom egy remek családot, kivételesen jó kapcsolatom van velük és tényleg úgy kezelnek, mint egy családtagot. De azért mégsem ugyanaz, mint az igazi családom. Szóval itt vagyok egy vadidegen helyen, ráadásul az egyetlen magyar au pair a környéken. Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Aki ezt olvassa, az most biztosan forgatja a szemeit. Gondolom, mennyire sajnáltok, kint vagyok Amerikában, ráadásul olyan ajtók nyíltak ki előttem, olyan dolgokat éltem át és tapasztaltam meg, amire soha nem lett volna lehetőségem. De azért mégis, itt se kolbászból van a kerítés… hanem szalonnából.

Na de elég legyen a körítésből, valószínűleg mindenki arra kíváncsi miért ezt a címet adtam a bejegyzésnek, elárulom nem véletlenül. Kezdjük ott, hogy a héten kaptam három teljes szabadnapot, amit Ivana-val szerettünk volna teljesen kihasználni. Úgy alakult az élet, hogy szombat este speed dating eseményen kötöttünk ki. Hagyok időt, hogy megemésszétek. Még soha életemben nem találkoztam ennyire megkeseredett és magányos emberekkel. Az eseményen jóformán negyven felettiek vettek részt és igen széles skálán mozogtak az érzelmileg defektes emberek. Találkoztam magányos farkas agglegénnyel, egy pasival, akinek volt-felesége sárba tiporta minden megmaradt méltóságát, mama-pici- fiával, aki egyetemi professzor és egy olyan sráccal, akinek hatalmas erőfeszítésbe került, hogy társalgást bonyolítson le emberekkel. Az ő esetében az autizmus egyik ágára tippelnék. Egyhangon beszélt és mintha betanult szöveget mondott volna fel, ha pedig valamilyen váratlan téma vagy kérdés került szóba, akkor pedig elkezdett dadogni. Nem ragozom tovább a dolgot, de elég borús jövőképet láttam magam előtt ezután, hogy már pedig én is így végzem. Tehát erre inni kell, így az éjszaka folyamán egy bárban kötöttem ki, ahol találkoztam egy sráccal. Kiderült, hogy nagyon jó fej. Szóval találkoztam vele tegnap is. Meg ma is. Meg holnap is fogok. Ami kifejezetten meglepő, hogy mennyire könnyű és gördülékeny vele lenni. Na jó, ennek most nem sok értelme van, nem is tudom nagyon elmagyarázni. Eddig is volt már pár randim mióta itt vagyok, de valahogy egyik sem volt ennyire „easy and fun”. Ha találok rá megfelelő szavakat, akkor utólag leírom ide. Szóval első találkozás egy bárban, második randi az a tipikus felnőtt randi. Tehát vacsi egy sushi étteremben, iszogatás egy sportbárban utána pedig mozi. Ráadásul mindent ő fizetett, ami egyszerre volt imponáló és zavarba ejtő. A moziban pedig láttam életem legrosszabb filmjét (Blackhat) egy szó, mint száz el is aludtam rajta. Ma pedig bocce-t játszottunk, ami leginkább a bowlinghoz hasonlít. Én nyertem! 

Hószünet

Az elmúlt két hét arról szólt, hogy itt megáll az élet, ha havazik. A lányok már eddig is mondogatták, hogy alig várják, hogy havazzon, mert akkor nem kell iskolába menni. Mindig legyintettem rá, nem hittem nekik. Gondoltam persze, majd ha két méteres hó esik, akkor lesz hó szünet, de erre mindig rávágták, hogy elég egy kis hó is. És tényleg igazuk volt. Múlthét hétfőn esett a hó, minden fehérlett, kb. 10-20cm. Ezután kaptuk az üzenetet a sulitól, hogy két órával később kezdődik a tanítás. És ez így ment egész héten, csütörtökön be is zárt az iskola. A végén már olyan banális dolgok miatt zárták be a sulit egy napra, mint, hogy esett az eső vagy túl hideg van (-7°C). Ráadásul, amikor nem lett volna se késés, se bezárás, akkor meg a lányok betegedtek meg. Kedden a kisebbiknek fájt a hasa, csütörtökön pedig a nagyobbik maradt otthon, mert belázasodott. Na és mit akarok ezzel mondani? Hogy két hétig látástól mikulásig dolgoztam, napi 10-13 órát. Szóval ezért is érkezik ilyen későn a bejegyzés és ezért nincs nagyon miről írnom, mert azonkívül, hogy dolgoztam nem történt semmi.

A nagy havazás

Illetve mégis van egyvalami, amit megemlítenék. Megvan az előnye és a hátránya is, hogy orvos van a családban. Már szeptemberben, amikor megérkeztem próbálták rám tukmálni, hogy menjek és oltassam be magam influenza ellen. Nem, köszönöm, srtamp kislány vagyok, nem kell engem tűvel bökdösni. Októberben, amikor egy reggel elég fáradt voltam és majd’ belebuktam a müzlis tálamba, megkaptam hostaputól, hogy nem vagyok normális. Most kivételesen nem sértegetni próbált, hanem a fizikai állapotomra utalt, nem normális, hogy egy felnőtt embernek nem elég a 8 óra alvás. Nekem a 12 se elég, ha egyszer hagynátok kialudni magam… Ezután még felsorolt ötféle lehetséges betegséget, egyik sem az a kimondottam kellemes fajta, sőt! Azonban ekkor ennyiben is maradtunk. Tegnap viszont újabb fejmosás jött, ezúttal hostanyutól. Reggel elég fáradtan csak meredtem magam elé, ismét majd’ belefejeltem a müzlis tálba. Hostanyu kérdezi mikor feküdtem le, mert fáradtnak tűnök. Ó mondom én már kilenckor aludtam, mert olyan álmos voltam. Ekkor hostanyu aggódó arccal rám néz és kijelenti: ez nem normális. Na, mondom, kezdem azt érezni, hogy ti most sértegetni akartok. Ekkor ecsetelni kezdte lehetséges betegségeimet, majd arra a következtetésre jutott, hogy biztos valami pajzsmirigy problémám van, ahogy neki is. De nyugodjak meg, van egy nagyon jó gyógyszer erre, ő is azt szedi, naponta egyet életem végéig. Na, most nem nyugtattál meg… Szóval addig csűrte-csavarta a dolgokat, amíg rá nem vett, hogy menjek el vérvételre hostapuhoz.

És itt volnánk, ma reggel letudtam az egészet, elmentem hostapuhoz, had örüljön, hogy végre belém szúrhat egy tűt. És legyen bármi is az eredmény, biztos vagyok benne az lesz a vége, hogy akármi is a bajom, az azért van, mert sok vackot eszem.

Szilveszter New York-ban

Az egész egy megjegyzéssel kezdődött még októberben, amikor hostanyu megírta a decemberi beosztásomat. Mondta, hogy ad nekem három nap szabadnapot csináljak, amit szeretnék szilveszterkor. Ekkor elejtettem egy megjegyzést arról, hogy gondolkoztam azon, hogy New Yorkba megyek. És ennyiben is maradtunk. Azóta sok minden történt, barátaim rematchbe mentek, nem is nagyon foglalkoztam én a szilveszterrel. Ám karácsony napján, amikor kinyitottam az ajándékomat egy bőröndöt találtam. Gondoltam tök jó, most már van két bőröndöm, de nem igazán értettem. Erre hostanyu közli, hogy a new york-i utamhoz vette. Na, várjunk csak, New York? És akkor leesett, hogy ő komolyan vette, amikor mondtam, hogy ott szeretnék szilveszterezni. Szóval akkor gondolom irány New York!? Még aznap gyorsan írtam minden Facebook csoportba hátha van valaki, aki ráérne. Találtam is útitársat egy német lány személyében a clusteremből. Buszt se volt nehéz leszervezni, ám a szállást annál inkább. Már minden hotel és hostel tele volt, ahol pedig lett volna hely, az meg méregdrága volt. Tehát két lehetőségünk maradt: couchsurfing és airbnb. Röviden a couchsurfing, amikor ingyen befogad téged valaki a lakásába, az airbnb is nagyjából ugyanez, csak ott fizetsz a szobáért. Végül csak egyetlen egy személy válaszolt airbnb-n, egy fiatal török srác New Jersey-ből. A német lány elég nehezen adta be a derekát, hogy odamenjünk, mert török és férfi volt az illető. Nagy nehezen azonban sikerült meggyőznöm, leszerveznem mindent és hétfő éjfélkor indulás, de még lehúztam előtte egy tíz órás műszakot.

Kedden reggel ötre értünk New Yorkba, ahol baromi hideg volt. És amikor azt mondom baromi hideg volt, akkor azt értsd úgy, hogy soha életemben nem fáztam még ennyire, még az osztrák hegyekben sincs ennyire hideg. Nem tudtál fél óránál tovább az utcán lenni anélkül, hogy bemennél valahova melegedni. A második nap már vennem kellett egy vastag harisnyát és azt vettem fel a nadrág alá, plusz még négy réteg felső és a kabát.

Azt, amit mi a három nap alatt csináltunk, nem bírnám sokáig, olyan szinten pörögtünk, mert be akartunk zsúfolni mindent három napba. Szinte mindent sikerült végigjárni, amit akartunk, egyedül a Central Parkba nem jutottunk el, de annyira nem bántam, mert én már jártam itt egyszer és akkor láttam mindent. Lényeg a lényeg, hogy én 48 óráig nem aludtam egy szemhunyást sem, utána is csak 4-5 órákat. Kedden este hazaestünk nyolc órakor, összedobtunk egy gyors vacsit és mentünk is tovább az éjszakába, nevezetesen a Pacha nevű clubba, ahol épp Martin Garrix volt a DJ. Ezen a ponton megemlíteném a szállásunkat és a házigazdánkat. Merthogy megfogtuk az istenlábát. Egy luxus apartmanban kötöttünk ki, ami közvetlen a folyóparton van és gyönyörű kilátásunk volt Manhattanre. Konkrétan még a tűzijátékot is láttuk éjfélkor. 

Kilátás a szobánkból

A házigazdánk pedig egy nagyon laza srác, röviden úgy írnám le, hogy az a tipikus bölcsész. Bár mit ne mondjak elég önpusztító életet él, mert reggeltől estig mást se csinált csak vedelte a whiskyt és szívta az ilyen-olyan cigiket… Viszont velünk rendes volt, el is jött kedden este bulizni, és volt olyan gáláns, hogy ő fizette a nem olcsó belépőnket. Konkrétan az alatt az egy este alatt elköltötte az tőlünk kapott pénzt, amit a szállásért fizettünk ($224).

Szerda reggel aztán hazaestünk és két nap ébrenlét után végre aludhattam, de nem sokáig, mert hamarosan vendégek állítottak be. Jobban mondva, nem vendégek, hanem újabb lakók, négy srác. Erről persze nem volt szó, hogy nem csak mi leszünk, de végül is elég nagy a lakás, nekünk megmaradt a saját szoba + fürdőszoba, különben se zavartak sok vizet.

Szerdára nem terveztünk sok mindent, mert tudtuk, hogy ha a Times Square-n akarunk szilveszterezni, akkor már pedig időben ott kell lennünk. Csak mit is jelent az időben? Mi úgy gondoltuk bőven elég lesz öt-hat óra felé odamenni, így is még órákat kell majd várni. Na, ezt nagyon csúnyán benéztük, ugyanig már egy óra felé lezárták a Times Square-t, oda már senki se tehette be a lábát, úgy megtelt. Csak, hogy értsd: a Times Square a 42. utcán van, minket már a 34. utcába se engedtek be, kordonnal le voltak zárva az utcák és rendőrök felügyelték, hogy senki se mehet be, csak ki. Mesélte az egyik rendőr, hogy elég sokan már reggel nyolc óta ott voltak. Na, most abba gondolj bele, hogy egyhelyben állsz tizennégy órán keresztül, mert nem akarod feladni a helyed, nem is mozdulhatsz el onnan, ezért nagyon sokan pelenkában jönnek. Végül egymillió ember gyűlt össze.

Szóval ott tartottam, hogy nem mehettünk még csak a közelébe se, még pár óráig próbálkoztunk, körbejártuk az egészet majd feladtuk. Csakhogy ott maradtam egy 19 éves némettel szilveszter estéjén terv nélkül, ami azért volt gond, mert 21 év alatt sehova se engednek be. Végül házigazdánk jött a megmentésünkre, hogy ő is unja a banánt a városban, menjünk haza, TV-n megnézzük a Balldrop-ot, az erkélyről pedig a tűzijátékot. Mindezek ellenére nagyon jól sikerült az este, kellőképpen megünnepeltük a szilvesztert, azonban hajnali kettőkor már kidőltem, nem a piától, hanem a fáradtságtól.

Csütörtök volt az utolsó napunk, aznapra terveztük a Szabadság-szobor meglátogatását. Reggel elindultunk, még mindenki aludt, nem sokkal később kaptam egy sms-t házigazdánktól, amiben egy szerelmi vallomás volt. Na így most már mindent értek, miért jött el velünk bulizni, miért fizette a belépőnket és miért hagyta ott a szilveszteri bulit, csak azért, hogy otthon ünnepelhessen velünk. Kaptam utána a következő üzenetet, hogy mikor leszek szabad legközelebb, mert eljön meglátogatni DC-be. Egy nagyon finom, körülményes és diplomatikus üzenetben visszautasítottam kérelmét. J Bár kicsit aggódtam, bosszúból nem gyújtja-e fel a bőröndünket. Azonban senki nem volt otthon, mikor hazaértünk.

Csütörtökön egyébként már olyan kimerültek voltunk, hogy amikor utaztunk a metrón vagy épp állva, kapaszkodva a kompon is sikerült elaludnunk. De nekem ez a háromnapos őrület nem volt elég, hazaértünk csütörtök éjfélkor, pénteken még egy laza tíz órát dolgoztam, mert miértisne?