2015. július 13., hétfő

Bizarre esetek

Érdekes, hogy csak akkor visz rá a lélek, hogy blogot írjak, ha valami furcsaság történt velem. És itt a furcsaság szó nagyon enyhén van megfogalmazva. Ha DC-ben, különösen Chinatown-ban járunk már megszoktuk, hogy állandóan leszólítanak az utcán vagy bárokban, az esetek nagy többségében indiaiak. De ami tegnap történt, ilyen bizarr nem is esett meg velem, amióta itt élek. Történt ugyanis, hogy Ivana és én egy múzeum lépcsőjén üldögéltünk és ettük a nagyon olcsó és borzasztó ízű jégkrémünket, amikor egy transzi pasi odaült mellénk, de nagyon szorosan. Ennyi erővel akár az ölünkbe is ülhetett volna. De legalább szemügyre vehettem; egy középkorú ázsiai pasi nagyon szép ruhában, csini táskával és parókával, full sminkben, bár a műszempilláját csak a szentlélek tartotta. Nem igazán törődtünk vele elsőre, voltak mások is körülöttünk. Addig fészkelődött azonban, míg egyre közelebb és közelebb nem került hozzánk, közben mereven bámult minket és mosolygott. Mindeközben Ivana-val intellektuális társalgást folytattunk arról, hogy milyen rossz a fagyi. Egyszercsak megszólal, hogy „Nagyon fincsinek néz ki.” Na, gondoltam végre összeszedte a bátorságát, hogy leszólítson minket, bár feltűnt, hogy nem amerikai születésű, mert elég erős akcentusa volt. Udvariasan válaszoltunk, lehet, hogy fincsinek tűnik az íze viszont borzalmas. Innentől kezdve úgy gondolta zöld utat kapott és kezdte sorozni a szokásos kérdéseket: Oroszok vagytok? Itt laktok vagy csak látogatóban vagytok? Hol éltek? Mit csináltok? Hány évesek vagytok? Ezek után bemutatkozott – nem mellesleg Lisa a neve – majd elmondta, hogy ő most épp látogatóban van DC-ben és épp egy barátjára vár. Mire erre a pontra eljutottunk már világosság vált számunkra, hogy ő nem a barátkozós, happy-go-lucky meleg, hanem az, aki akar is valamit. Hamarosan ki is bújt a szög a zsákból, ugyanis a következő megszólalása az volt, hogy amíg vár a barátjára, miért nem megyünk el vele és vesz nekünk vacsorát, utána meg meglátjuk… Itt a lehető legudvariasabban és legóvatosabban fogalmazva búcsút intettünk újonnan szerzett barátunknak, merthogy ami belőle áradt az nem barátság és kedvesség volt, hanem eléggé fenyegetve éreztük magunkat. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, remélem azért érthető. Nem ez volt az első eset, hogy valaki így akart felszedni minket, ami viszont érthetetlen volt számomra, hogy miért minket akart felcsípni, miért nem fiúkat? Ivana szerint a pasi koreai volt, és ha ők azt kérdezik egy lánytól, hogy „Orosz vagy?” akkor bizony az azt jelenti, hogy totál prostinak nézett. Na, ezen elmélkedtünk még egy kicsit az este hátralevő részében, illetve csak akartunk, mert amikor leültünk a legközelebbi padra egyből két kiéhezett indiai férfi megkörnyékezett minket és addig le nem szálltak rólunk, amíg haza nem mentünk.

Úgy tűnik vasárnap nem tudtunk láthatatlanok maradni. Még az ázsiai transzi eset előtt történt, hogy Chinatown-ban mindig van valami street performance. Midig táncol, énekel vagy akrobatikázik valaki. Útközben bele is botlottunk egy csapat akrobatába/breaktáncosba. Valami nagy showra készültek, hát ott maradtunk, hogy megnézzük őket. Ilyenkor én mindig bebújok valaki háta mögé, mert nem szeretem, ha kirángatnak a tömegből. Hát úgy tűnik nem bújtam el eléggé, ugyanis az első ember, akit kirángattak a tömegből az én voltam. És ott már nem volt menekvés, a kör bezárult és meg ott ragadtam a kör közepén. Ment a negyedórás felvezetés, hogy nagy szenzáció, négy álló embert fognak átugrani. Először persze lehúzták a népet pár dolcsival és minket is megpróbáltak. A negyedórás felvezetés után következet maga a show, ami még 15 másodpercig sem tartott. Megkértek, hogy fogjuk meg a bokánkat (nem mellesleg a fél város megcsodálhatta a dekoltázsomat), majd átugrottak minket, és ennyi.
A show

2015. május 26., kedd

Memorial Weekend

Ahogy ígértem, itt a beszámoló a hétvégéről. Pénteken a keleti part egyik legnagyobb vidámparkjába, Six Flags-be mentünk Ivanaval. Hadd ne részletezzem az oda utat, de laza két óránkba telt kikeveredni Marylandbe. Maga a park viszont állati jó! Az egész úgy van berendezve, mint egy kis város és a hullámvasutak téma szerint vannak csoportosítva: Mardi Gras, Looney Toons, Superheroes… stb. Képzelhetitek, hogy itt nem csak a szokásos menetek vannak, hogy leülsz, bekötöd magad és mész. Nem, ne, volt, hogy állni kellett és úgy mentem fejjel lefelé vagy éppen hanyatt feküdtem és úgy pörgött és csavarodott, hogy azt se tudtam merre megyek, csak az eget láttam. Az első három járat után Ivananak le kellett ülnie, utána egy ideig csak a dodzsemre volt hajlandó felülni, arra viszont négyszer. Egy egész nap sem volt elég, hogy kipróbáljunk mindent, szóval ide még biztos, hogy visszajövök.
Six Flags America
Szombaton elhagytuk a várost és mintegy egymillió másik virginiaival az óceánpart felé vettük az irányt. Ide már kocsival mentünk, pontosabban én vezettem, ami nem volt nagy élmény, mert visszafelé a GPS bevezetett DC belvárosába, a motoros felvonulás kellős közepébe, szóval onnan egy jó félóra volt, míg kikeveredtünk. Már egy hete elterveztük, hogy szombat a strand nap lesz, bár az időjárás nem volt olyan kegyes hozzánk. De, ha már elterveztük, akkor az úgy is lesz, tehát 17 fokban napoztunk a parton. A víz közelébe se mentünk, mert az meg olyan hideg volt.
A vasárnap nyugis volt, elmentünk piknikezni Ivanaval (még mindig) és utána moziba mentünk, ahol két filmet néztünk meg. Ugyanis itt csak a bejáratnál ellenőrzik a jegyedet, de hogy onnan te melyik filmre ülsz be és hányszor, azt már a kutya se figyeli. Szóval kezdtük a Poltergeist című horrorfilmmel, amit bár ne tettük volna, mert inkább volt családi film, mint horror. Ki hallott már happy ending-es horrorfilmről? Szóval kíméld meg magad és ne nézd meg. Két hét nyaggatás után Ivana beadta a derekát és végre megnéztük a Mad Max-et, ami állati jó! Ne kérdezd, hogy miről szól, mert azt meg nem tudom mondani neked, mindenesetre látványos volt, az már biztos. Amikor kiértünk a moziból, Ivanaval összenéztünk és abban maradtunk, hogy ez egy állati látványos és élvezetes film volt, de hogy semmit sem értettünk belőle…

Hétfőn a Great Falls nemzeti parkba mentünk… volna. Ugyanis az egyetlen odavezető út három rendőrautóval volt lezárva. Mindenki mehet, amerre akar, de hogy itt senki nem lép át az is biztos. Szóval mi mentünk balra… és csak mentünk és mentünk, míg egyszer csak meg nem pillantottunk egy másik nemzeti parkot (valami River Region Park). Még jobban is jártunk, mert legalább nem kellett fizetni a parkolásért. Túráztunk, piknikeztünk, elvertem Ivanat kártyában és egydolláros jégkrémet ettünk. 
Riverbend Regional Park

2015. május 18., hétfő

Rövid helyzetjelentés

Vége a sulinak, most már hivatalosan is angoltanár vagyok! Ami azt jelenti, hogy most már nincs több kifogás, miért nem vezetem rendszeresebben a blogot. Már a nyolcadik hónapomat taposom, lassan a végéhez közeledik az évem, vagy mégsem? Múlthéten megkaptam az extension papírokat, ami annyit jelent, hogy eldönthetem maradok-e még egy évet és kivel, avagy sem. Úgy döntöttem, hogy maradok még egy évig, mert a suli miatt nagyon sok mindenből kimaradtam, szóval még nem telt le az időm itt, az Államokban úgy érzem. Szóval, hogy értsd az én sulim ötször annyiba került és tízszer olyan hosszú volt, mint amit általában az au pairek elvégeznek. Tehát hosszabbítok, mégpedig másik családnál, ha lehet, akkor Kaliforniában. Elég volt a keleti partból, most már szeretném látni Amerika másik felét is.

Nagyon szép idő van most DC-ben, egész héten 30oC és olyan magas páratartalom, hogy már nehéz lélegezni is. (Az, hogy az időről írok, utal arra is, hogy nincs is nagyon témám…) A hétvégéim ugyanolyanok, nem sok minden történik. Péntek este lelépek otthonról, és legközelebb vasárnap éjszaka lát a család. Bárokban lógunk, éttermekben vacsorázunk, moziba járunk, piknikezünk… stb. Most hétvégén viszont Memorial Weekend, ami öt szabadnapot jelent. Terveztünk jó pár programot (Six Flags, Beach, Baltimore, Philadelphia), majd meglátjuk, mennyi jön össze ezek közül. Ez most egy igencsak rövid bejegyzés lett, de jövő héten jövök egy élménybeszámolóval a hosszúhétvégéről!
Piknik

2015. április 24., péntek

A hajléktalan fiú

Tudom, már nem halogathatom tovább az újabb bejegyzést. Sok minden történt és még több mindent elfelejtettem ezalatt az egy hónap alatt, de azért igyekszem összefoglalni. Két hét múlva végzek a sulival és azt kell, hogy mondjam, nagyon fogom sajnálni. Nem emlékszem már kifejtettem-e részletesen, hogy mi ez és mit nyerek vele, ha elvégzem. Certificate in English Language Teaching to Adults, röviden CELTA. Tehát miután elvégzem ezt a képzést, bárhol a világban taníthatok angolt. Leegyszerűsítve, angoltanárképzés. A legjobb az egészben a real classroom experience vagyis minden héten igazi diákokat tanítok, ami elég izgalmas és egyben nagy kihívás is, de nagyon élvezem. Örülök, hogy valami hasznosat is csinálok, amíg itt vagyok.
Tanítás közben
Tavaszi szünetben a család elutazott a Virgin-szigetekre, én pedig egyedül maradtam a házban egy teljes hétig. Meg kell, hogy mondjam, nem viseltem elég jól. Nem mehettem utazni, mert a suliból nem lehet hiányozni egy napot sem, ráadásul a macskára is nekem kellett vigyázni, és az összes barátom dolgozott vagy utazott, szóval jóformán magamra maradtam. De hogy ne teljen izgalom nélkül a hét, sikerült magamra hívnom a rendőröket… Nagyon jó környéken lakunk, inkább azt mondanám, hogy már-már túlságosan is unalmas, mert annak az esélye, hogy itt valami is történjen – betörés vagy akármi – egyenlő a nullával. De azért minden ház fel van szerelve riasztóval, amit én esténként be is kapcsoltam, biztos, ami biztos alapon. Egyik reggel azonban olyan szép idő volt, úgy döntöttem, hogy a teraszon fogom meginni a reggeli kávémat. Ahogy kinyitottam az ajtót, éktelen nagy sípolás vette kezdetét, még a légvédelmi riasztónak sincs ekkora hangja, a macska gyorsan beiszkolt a kanapé alá. Ja, hogy elfelejtettem kikapcsolni a riasztót… Két lépésben ott teremtem a készülék előtt, gyorsan beütöttem a számkódot, el is hallgatott, de ekkor már késő volt. Csöngött a telefon, a biztonsági cég hívott, hogy mi a helyzet. Lányos zavaromban a lehető leggyanúsabban viselkedtem, elkezdtem össze-vissza beszélni, hogy a tulajék nincsenek itthon, de ne aggódjon én viszont igen, és semmi baj nincs, ne jöjjenek ki… stb. Na, ennél gyanúsabb már nem is lehettem volna, a nő lecsapta a telefont, negyed óra múlva pedig már a rendőrség kopogott az ajtón. Végül nagy nehezen sikerült elmagyaráznom nekik, hogy én itt lakom és csak elfelejtettem kikapcsolni a riasztót, mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Azért a rendőr gyorsan körülszaglászott a házban, majd elkérte a jogsimat és nyilvántartásba vett.
A húsvétot egy thai templomban töltöttem, mert miért is ne és mert akkor volt a thai újév. Egyórányira tőlünk van egy thai templom, odamentünk. Az egész úgy nézett ki, mint a Szeleifalusi napok. Rengeteg kaja és részeg öregek karaokéztak lassú thai szerelmes számokra.
Thai templomban

Más izgalmas dolog, A nincs többé a képben. Úgy tűnik nem a legjobb emberismerő vagyok. Viszont történt valami, ami azóta sem hagy nyugodni. A sulihoz legközelebbi metrómegálló arról híres, hogy rengeteg hajléktalan tanyázik ott. Látni mindenféle népséget arrafelé, de többnyire ártalmatlanok. Na jó, volt már rá példa, nem is egyszer, hogy éjszaka, suli után hazafelé mentem volna le a metróaluljáróba, pénzt kunyeráltak tőlem, nem adtam, erre belém kötöttek, majd lerasszistáztak. Érdekes jelenség, de itt a fehér ember akármit csinál, vagy nem csinál, mindenért rasszista… Na de nem is ez a lényeg, nem erről akartam beszélni. Ebben a hajléktalan tanyában csak öreg, fekete, félbolond férfiak laknak, nem is szoktam tudomást venni róluk, csak elmegyek mellettük és reménykedem, hogy aznap nem kötnek belém. Azonban egyik este valami olyat láttam, amit azóta se hagy nyugodni, és azóta is bánom, hogy nem tettem semmit. Nem messze a metrólejárattól egy korombeli fiú ült törökülésben. Fehér arca borzasztó sápadt volt, beesett és nagyon megviselt, sötét lila karikák a szeme alatt, ráncos és kráteres volt a bőre, nagyon súlyos drogfüggő látszatát keltette. Iszonyú sovány volt, már egy jó ideje nem ehetett rendesen, de mégsem tűnt tipikus hajléktalannak, hanem inkább olyannak, aki nemrég került az utcára. Miniszoknyát, melltartót és egy toppot viselt, a melltartó pedig lecsúszott majdnem a hasáig. Ahogy közelítettem felé, megálltam egy pillanatra, azt sem tudtam mi tévő legyek. Mondani próbált valamit, inkább ordítani, de szavakat már nem tudott formálni, csak hangokat adott ki, de olyan kétségbeesetten próbált beszélni és akárhogy is próbálkozott egyetlen értelmes szót sem tudott kimondani, a drog teljesen elvette az eszét, látszott rajta, hogy nagyon szenved. Én meg csak ott álltam és néztem. Oda szerettem volna menni és megnézni, hogy rendben van-e, esetleg mentőt hívni hozzá, vagy csak egy kis pénzt adni neki, bár nem koldult. Azonban megfordult a fejemben, mi van, ha kés van nála? Mi van, ha már annyira elvesztette az eszét és az önuralmát, hogy ha közelebb megyek, akkor megtámad? Miért nem vesz senki se tudomást róla? Miért mennek el mellette szenvtelen arccal, ahogy én is? Merthogy úgy döntöttem inkább elfordítom a fejem és nem veszek tudomást róla. Két nappal később, amikor ismét suliba mentem, már nem volt ott, és azóta se láttam.

2015. március 9., hétfő

Félév, suli és szülinap

Egy hónap telt el előző bejegyzésem óta, elég gyenge kifogásnak tűnhet, de tényleg nem volt időm írni. Igyekszem azért nagyjából összeírni mi is történt ez idő alatt.
Habár most már ott van A, a Valentin-napot mégis Ivanaval töltöttem, mert A Münchenben volt üzleti úton. Próbálok visszaemlékezni mit is csináltunk, de már olyan régen volt, inkább meg sem próbálom. Nézzünk inkább valamit, ami nemrég történt.
Tegnap volt kerek hat hónapja, hogy kijöttem, szóval félidőnél járok. Múlt hét szombaton pedig elkezdtem a sulit. Már tavaly nyáron eldöntöttem, hogy a CELTA képzést fogom elvégezni, ami lényegében angoltanár képző. Mit ne mondjak, jól beletenyereltem, nem győzöm utolérni a többieket, akiknek egyetlen nagy előnyük van, hogy amerikaiak. És ezzel azt hiszem elmondtam mindent. Nem számit milyen jól beszélek angolul, egy anyanyelvű amerikaival elég nehéz felvenni a versenyt. Az egész úgy néz ki, hogy hatan vagyunk tanárjelöltek, van egy tanárunk és tizenöt igazi diákunk, akik mind felnőttek. Tehát ez egy nyelviskola, ahová kedvezményesen beiratkozhatnak a külföldiek (latin-amerikaiak, oroszok, csehek vannak legtöbben) mi, tanárjelöltek pedig órát tartunk nekik, ezzel gyakorolva. Tíz hétig, heti háromszor. Szerdán tartottam először órát. Elég ideges voltam, de a trénerünk megdicsért, hogy jól teljesítettem, ami megnyugtató volt. Minden szerdán én fogok tanítani, a következő tananyagom Listening lesz. Emellett óraterveket kell készítenem és beadandókat kell csinálnom, ja és persze dolgozok is. Szóval csak, hogy mit értek azon, hogy „nem volt időm blogot írni”: hétfőn hó szünetet rendeltek el, bezárták az iskolát, egész nap dolgoztam tíz órát, ötkor pedig rohantam a suliba, ami egészen fél tízig tartott. Utána még találkoztam A-val, éjfélre hazaértem, másnap reggel ismét munka reggel héttől. És ez ment egész héten.
A nagy társaság
Panaszkodást félretéve, szombaton volt a szülinapom, amit tisztességesen meg is ünnepeltünk. Hostcsaládom vacsorával készült, meg cupcake-kel és ajándékkal (Forever21 ajándékkártya).  Vacsora után pedig irány Chinatown a csajokkal (és a pasikkal). Nagyon cukik voltak, készültek nekem meglepetéssel, kaptam tőlük ajándékokat és torta is volt, amire egyáltalán nem számítottam. Már eléggé benne voltunk a buliban, elfogyasztottunk jó pár koktélt, egyszer csak meglátom Ivana kezében a telefont, mintha fényképezni készülne. Mondtam is neki, hogy csináljon már közös képet velem és A-val, de ekkor a hátam mögül meghallottam, hogy valaki énekli a Happy Birthday-t és hozzák is a tortát. Először le se esett, hogy mi folyik körülöttem, nagy meglepettségemben még meg is kérdeztem, hogy ez most nekem lesz? Persze az egész bár minket nézett és elkezdtek fényképezni. Videó fenn van Facebookon. A bár, ahol voltunk már mondhatjuk a törzshelyünknek is. Bar Louie a neve, és Chinatown-ban van, ott lógunk minden hétvégén, de van, hogy hétköznap is. Az érdekesség róla, hogy ez egy feketebár. Tehát csak afro-amerikaiak látogatják, feketék a pincérek is, mindenki kivéve az én társaságomat. Általában nagy feltűnést keltünk, amikor odamegyünk, nem igazán értik mit keres ott két fehér és négy ázsiai csaj.

Egyelőre ennyi telt tőlem, nem ígérem, hogy hamarosan jön az újabb bejegyzés, de megteszek minden tőlem telhetőt.
Utolsó nagy havazás

2015. február 5., csütörtök

Super Bowl

Az előző bejegyzés óta nagyon sok minden és semmi sem történt. Dolgoztam megállás nélkül, egész hétvégén két héttel ezelőtt, mert a szülők elutaztak, utána snow day és beteg gyerekek. Szóval most úgy érzem magam, mint egy élőhalott, de lássuk mi is történt eddig. Kezdeném azzal, hogy vasárnap hazahoztuk a legújabb családtagot, Minkát, a szibériai kiscicát. Az első perctől kezdve imádja az egész család, hihetetlenül cuki és nagyon barátságos. Ma egész nap velem van és le se tudom vakarni magamról. Követ mindenhová és csak úgy hajlandó elaludni, ha közben ölelgeti a kezem. Jelenleg itt fekszik velem az ágyamon, úgy ahogy fél kézzel írom ezt a bejegyzést.
Minka
Most hétvégén sem pihentem sokat, pedig rám fért volna, de annyi minden történt, hogy nem lehetett lazsálni. Szóval pénteken tíz óra munka után gyorsan összekaptam magam és rohantam is DC-be, mert koncertre mentünk a Kennedy Centerben. Nagyon szeretem Tchaikovsky-t, de be kell vallanom három óra után már majdnem bealudtam. Szombat reggel a Hiltonban reggeliztünk, ahol áfonyás palacsintát ettem juharsziruppal és baconnel. Kár, hogy nem fényképeztem le, nagyon jól nézett ki, de nem akartam égetni magam, hogy a Hiltonban nekiállok fényképezgetni a kajámat. Délben hazaestem, gyors átöltözés utána pedig irány az Auto Show szintén DC-ben. Ahol láttam autókat. Meg még több autót. Baromi izgalmas volt. Viszont kipróbálhattam milyen egy Jeep-ben ülni terepvezetésnél. Nem tudom jobban elmagyarázni, rázkódtunk és dobált minket a kocsi, a Jeep pedig piros színű volt, ennyi maradt meg.

Este pedig megismerkedtem igazi amerikaiakkal. Ez így elég bénán hangzik, hogy „igazi amerikai”, de tényleg így van. Amióta itt vagyok többnyire, au pairekkel barátkoztam, akik a világ minden tájáról jöttek, de helybélivel még nem sikerült összeismerkedni eddig. Szóval szombat este irány az Echostage, ahol valamilyen spanyol DJ buliján voltunk. Nagyon jól éreztem magam, végigtáncoltam az egész estét, végre egy kicsit kiengedtem a gőzt. Reggel hazakeveredtem, de nincs pihenés még mindig, mert délután találkoztam a csajokkal nézni a Super Bowlt. Nem igazán értettük, hogy mi folyik körülöttünk azt se tudtuk kinek szurkoljunk. Aztán megláttuk a Patriots egyik játékosát Tom Brady-t és onnantól kezdve lelkes Patriots szurkolókká váltunk. 

2015. január 20., kedd

Randi-hétvége

Sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e a nyilvánossággal a magánéletemet, de aztán eszembe jutott, hogy ezen már késő rágódni, hiszen hé, hát nem erről szól ez az egész blog??? A másik nyomós érv emellett pedig az, hogy kifogytam a témából, fel kell fűszerezni egy kicsit a blogot. Azonban még mielőtt bármi konkrétat is megemlítenék, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit arról milyen érzés teljesen egyedül lenni egy vadidegen országban. Szeptemberben hátrahagytam a családomat, barátaimat, a magyar konyhát, a kultúrát, a várost, az országot, tehát szó szerint mindent és mindenkit. Úgy jöttem ide, hogy senkit sem ismertem, persze menet közben rengeteg emberrel találkoztam, sok ismeretséget is kötöttem. Az itteni au air barátságokat a kényszer szüli, ezen nincs mit szépíteni. Otthon talán soha nem is beszélnél azzal az emberrel, aki itt a legjobb barátod. Nem azt mondom, hogy ezek a barátságok nem igaziak, de tény, hogy kényszerből születtek.
Ez a helyzet a hostcsaláddal is. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerült kifognom egy remek családot, kivételesen jó kapcsolatom van velük és tényleg úgy kezelnek, mint egy családtagot. De azért mégsem ugyanaz, mint az igazi családom. Szóval itt vagyok egy vadidegen helyen, ráadásul az egyetlen magyar au pair a környéken. Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Aki ezt olvassa, az most biztosan forgatja a szemeit. Gondolom, mennyire sajnáltok, kint vagyok Amerikában, ráadásul olyan ajtók nyíltak ki előttem, olyan dolgokat éltem át és tapasztaltam meg, amire soha nem lett volna lehetőségem. De azért mégis, itt se kolbászból van a kerítés… hanem szalonnából.
Na de elég legyen a körítésből, valószínűleg mindenki arra kíváncsi miért ezt a címet adtam a bejegyzésnek, elárulom nem véletlenül. Kezdjük ott, hogy a héten kaptam három teljes szabadnapot, amit Ivana-val szerettünk volna teljesen kihasználni. Úgy alakult az élet, hogy szombat este speed dating eseményen kötöttünk ki. Hagyok időt, hogy megemésszétek. Még soha életemben nem találkoztam ennyire megkeseredett és magányos emberekkel. Az eseményen jóformán negyven felettiek vettek részt és igen széles skálán mozogtak az érzelmileg defektes emberek. Találkoztam magányos farkas agglegénnyel, egy pasival, akinek volt-felesége sárba tiporta minden megmaradt méltóságát, mama-pici- fiával, aki egyetemi professzor és egy olyan sráccal, akinek hatalmas erőfeszítésbe került, hogy társalgást bonyolítson le emberekkel. Az ő esetében az autizmus egyik ágára tippelnék. Egyhangon beszélt és mintha betanult szöveget mondott volna fel, ha pedig valamilyen váratlan téma vagy kérdés került szóba, akkor pedig elkezdett dadogni. Nem ragozom tovább a dolgot, de elég borús jövőképet láttam magam előtt ezután, hogy már pedig én is így végzem. Tehát erre inni kell, így az éjszaka folyamán egy bárban kötöttem ki, ahol találkoztam egy sráccal. Kiderült, hogy nagyon jó fej. Szóval találkoztam vele tegnap is. Meg ma is. Meg holnap is fogok. Ami kifejezetten meglepő, hogy mennyire könnyű és gördülékeny vele lenni. Na jó, ennek most nem sok értelme van, nem is tudom nagyon elmagyarázni. Eddig is volt már pár randim mióta itt vagyok, de valahogy egyik sem volt ennyire „easy and fun”. Ha találok rá megfelelő szavakat, akkor utólag leírom ide. Szóval első találkozás egy bárban, második randi az a tipikus felnőtt randi. Tehát vacsi egy sushi étteremben, iszogatás egy sportbárban utána pedig mozi. Ráadásul mindent ő fizetett, ami egyszerre volt imponáló és zavarba ejtő. A moziban pedig láttam életem legrosszabb filmjét (Blackhat) egy szó, mint száz el is aludtam rajta. Ma pedig bocce-t játszottunk, ami leginkább a bowlinghoz hasonlít. Én nyertem!